Ölni bűn. Olyan magabiztossággal állítják ezt a vallásos emberek, mintha ez lenne az univerzum egyik legegyszerűbb és legvitathatatlanabb törvénye. Valójában, ha egy picit is belegondolunk, a gyilkolás tilalma közel sem egyszerű. Ölni talán bűn. De miért?
Az első ötletem az volt, hogy bizonyára az élő szervezet olyan különleges és ritka formája az anyagnak, hogy a gyilkosság által élettelenné tenni bűn. Ez kapásból bukik, mivel sem a társadalom, sem az univerzum nem becsüli az életet túl sokra. Ha valóban az élet különlegessége lenne az, amely a társadalom számára elítélendővé teszi a gyilkosságot, akkor például még egy legyet lecsapni is bűn volna, hiszen az is a ritka és oly elegánsan létrejött élet egyedi példája. Ezzel szemben állatot ölni a biblia szerint egyáltalán nem bűn. Ennek fő oka, hogy az állatoknak nincs lelkük. Ebből joggal feltételezem, hogy a gyilkosság az ember lelke elleni bűntett és ezért rossz. Csak azt nem értem, hogy a gyilkosság mennyiben befolyásolja a lelket. Nem titok, hogy még ha meg is ölünk egy élőlényt, egyetlen részecskéjét sem pusztítjuk el, mindössze olyan állapotba hozzuk őket, amelyben az élőszervezetnek továbbműködnie lehetetlen. Úgy érzem, hogy (feltéve, hogy létezik) a lélekkel sem kell másképp eljárnunk. Nem valószínű, hogy képesek lennénk elpusztítani, vagy megölni valakinek a lelkét , kiváltképp ha az tényleg olyan fennkölt, magasztos dolog, mint ahogy a hívők állítják. Ráadásul követve a vallás logikáját, a lélek eltávozása ebből a világból egyáltalán nem rossz dolog. Isten színe elé kerül, megmérettetik és tettei alapján a megfelelő helyre kerül (remélhetőleg a kellemes helyre, de ez totálisan egyéni probléma).
Vagy talán azért bűn, mert megfosztom egy olyan élettől, ami úgysem számít, hiszen csak a túlvilági lét a fontos (Tudjátok, minden, ami él halott és minden ami halott él). Így egész furcsán még úgy is tűnhet, hogy a gyilkosság jó dolog. Megfosztani valakit szenvedéssel és tévelygéssel teli 50-60 évtől, s így lendíteni őt a halhatatlanság felé nem tűnik olyan nagy bűnnek. És azt hiszem itt szüremlik be a vallásba az igazság: itt kezdi el úgy kezelni ezt az életet mintha egyetlen és szent volna. Mintha ez lenne az egyetlen lehetőségünk az élethez, és ezért nagyon fontos volna, hogy senkit se fosszunk meg ettől a lehetőségtől. Persze a természetnek és istennek ez pillanatnyi dillemájába sem kerül. Vulkánkitörés, földrengés... hupsz pár ezren oda. Se baj. Végülis ez az élet csak az előszoba. Azt hiszem ennyi felvázolja a vallás meghasonulását önmagával. Mert igyekszik úgy kezelni ezt az életet, mintha az értelmes létre egyetlen és megismételhetetlen esélyünk volna, miközben végig azt hangozatatja, hogy semmit sem ér, és csak az előfutára olyasvalaminek, ami ennél sokkal több és jobb.
Rendben, legyen úgy, hogy az egyik létből a másik létbe való átlépés nem történhet erőszakkal (ezt azért a hívők rendre elfelejtik), hanem mindenkinek felkészülten és önként kell megtennie azt a bizonyos lépést. De akkor meg mi a baj az öngyilkossággal? Amennyiben megfelelő lelki felkészülés előzi meg rendben kéne legyen (ahogy a japán kultúrában például rendben is van, sőt mi több becsülendő dolog a harakiri). De nekünk ez sem tetszik. Miért is nem? Isten akaratával szegülünk szembe ezáltal? De van kibúvó. Az öngyilkosság egyetlen elfogadott formája a mártíromság. Amikor szentül meg vagyunk győződve arról, hogy isten akarata, hogy megdögöljünk azonnal szabad gyilkolni és öngyilkolni is (ez persze elég középkori felfogás, de pl az iszlám országokban ma is divatos). Nem jutok eredményre. A gyilkolástól való viszolygásunk számomra éppoly megfejthetetlen, mint a keresztények szexxel szembeni beteges undora.
