Az ember nem gondolná micsoda cifra történeteket kerekít az élet. Egyet itt szeretnék lejegyezni.
X és Y idős házaspár. 56 évnyi együttélés után X meghal. X világéletében egyenes, elveihez ragaszkodó ember volt, aki őszintén elhitte, hogy a szocialista rendszer a nép javát szolgálva biztosított jólétet. Y nagy családból való idősebb nővér, aki a család helyzete miatt nem tehette meg, hogy munka helyett iskolába járjon, tanulmányai így annyit takarnak, hogy a négy elemi szintjén tud írni-olvasni. Élete megpróbáltatásai elől a hithez menekül, s a fundamentalista vallásértelmezés hamar befészkeli magát elméjébe.
Ebben a helyzetben még csak gyakorlati jelentőséggel bír az, hogy X temetését a család (Y és három gyerek+ több unoka) keresztény szertartás szerint szeretné elvégeztetni, ezért fontos a tiszteletest meggyőzni arról, hogy a világéletében vallásellenes, szocialista X élete alkonyán megtért az úrhoz. Ennek természetesen része, és a gyász feldolgozása szempontjából kiemelkedően fontos az, hogy önmagukat is meggyőzzék erről. Ez azért fontos, mert így tudják elhinni azt, hogy X jó helyre került, és a mennyben tengeti földöntúli pályafutását. Ez tükrözi azt, hogy a vallásos elme nem tudja (vagy csak erős külső kényszer hatására tudja) elképzelni azt, hogy valaki lehet jó ember úgy is, ha nem a vallás rendszeréhez igazodik. A vallás így monopolizálja jó és rossz egyetemes meghatározásának jogát. A család és főleg Y olyannyira képtelen elszakadni ettől az ötlettől, hogy minden alkalmat megragadnak elképzeléseik igazolására.
Y talál egy „Boldog Öregkor” című könyvet, ami lényegében egy keresztény közhelyekből és bibliai idézetekből összeírt vigasztaló propagandaanyag. Legnagyobb meglepetésére a könyv nem érintetlen, aláhúzásokkal és széljegyzetekkel gazdagon ellátott. Mivel elképzelése sincs arról, hogy ki lehetett a rejtélyes olvasó, első és legfontosabb jelöltje a halott X. A kézírás helyenkénti hasonlóságain kívül más nyom nem csak, hogy nem szól mellette, de leginkább ellene szól. Ezen a ponton Y már elrugaszkodik a valóságtól. Teóriákat állít fel, amelyek X valamikori életét és személyét teljesen eltorzítják. Képzeletében X, aki baloldali nézeteit világéletében felvállalta, átalakul valami romantikus hőssé, aki mélyen keresztényi érzületét és nézeteit 56 éven keresztül titkolta saját felesége elől. Pedig nem csak hogy hívő volt, de szabad idejében, de csakis akkor ha senki sem látta, a bibliát bújta lázas buzgalommal (erre a széljegyzetben jelzett igerészek engednek következtetni). A keresztényi buzgalom ugyan élete folyamán nem nyilvánult meg, sem szóban, sem tettben, mindazonáltal halála után egy-két hónappal máris bizonyosságot nyer, hogy hívő, „jó” ember volt. Y elmondásaiból természetesen kiviláglik, hogy képzeletében a jó ember és a hívő ember koncepciója elválaszthatatlanul összeforrtak. Ha X nem volt hívő, akkor jó ember sem lehetett. Ha viszont hívő volt, akkor minden egyéb jel ellenére is csak jó ember lehetett. Így az a jellemrajz amely X-ről az emberekben kialakult már néhány hónap elteltével a visszájára fordul, annak megfelelően, hogy az elhunyt még élő szerettei mit szeretnének gondolni róla. Ez a hívő lélek betegsége, a lencse, amely a felismerhetetlenségig torzítja az őket körülvevő világot. Mivel X eredeti világnézete számukra elfogadhatatlan és érthetetlen volt, ezért az első adandó alkalommal a maguk nézeteihez hajlítják X megítélését és emlékét. Tehetik ezt természetesen büntetlenül, mert a valóság nem fogja őket megcáfolni, X nem fog kikelni a sírból és azt mondani „Ugyan már!”
