Aronofsky-val egy kurzus alkalmával találkoztam először, ahol a maszkulin karakter megjelenítési eszközeit elemeztük a The Wrestler c. filmében. Szeretem benne, hogy a közízlés számára is értékelhető és élvezhető módon tud bizonyos mélyebb kérdéseket bemutatni, tárgyalni. Amolyan közvetítő szerep ez, a filozófiai kérdések közérthetővé tétele.

Most egy másik filmében mélyedtem el , amely a The Fountain címet viseli. Rachel Weisz és Hugh Jackmann fantasztikus párosítás, mindegyiket nagyon ügyes színésznek találom, ugyanakkor a forgatókönyv és a rendezés is nagyon helyükön vannak (mindkettő Aronofsky munkája). A történet három szálon fut, bár vehetjük úgy is hogy az egyik szál fogja össze a másik kettőt. A középpontban az örökéletet biztosító életfa áll, és a szereplők viszonya a halálhoz, a szeretett másik elvesztéséhez. A film egyik központi eleme az, ahogy mi emberek, képtelenek vagyunk a feltétel nélküli megadásra és feladásra. A halál tényét nem vagyunk képesek elfogadni, s mindenféle kis külön alkukat kötünk a világmindenséggel, tovább élésünk és örökéletünket illetően. Van aki megelégszik a végtelen számú újraszületéssel, mások egyenesen a mennyet és a véget nem érő mámort követelik, boldogságot, negyven szüzet, dicsőséget stb.

Az egyik legnagyobb gondunk persze az, hogy az élettel kapcsolatos fogalmaink még a legjobb esetben sem jutnak el a megértés szintjére: elméleteink diszkriminatívak. Ennek köszönhető, hogy a kultúra köreiben az élet definíciójából elképesztő módon száműzni tudunk minden mást, ami nem mi vagyunk. Az igazi gond persze az, hogy önmagunkat sem ismerjük cseppnyire sem. Amikor az egyik szereplő mohón inni kezdi az életfa nedvét egy pillanatig sem merül fel benne, hogy az élet és főleg az örökélet valami más volna, mint amit elképzel. Eleve abból indul ki, hogy önmaga valami olyasfajta megtörhetetlen egység amelyet az élet tiszteletben fog tartani. Legnagyobb meglepetésére aztán virágok törnek elő a hasából, majd az egész testét virágok borítják el, előbb belül aztán kívül is. Ennek a félreértésnek a tükrében több mint beszédes az, hogy a történet másik szálában a kutató orvos a rák ellenszerét keresi, hogy szerelmét megmentse a halálos kórtól. Ha belegondolunk a rákos sejtek, és maga a tumor nem más mint a fékezhetetlen élet, az élet végzetes túl csordulása amely aztán az egész pusztulásához vezet. Így alakul ki az ellentmondásos helyzet, hogy míg az életet serkenteni akarjuk, annak bizonyos aspektusait elfojtanánk. Ennek a félreértésnek hátterében részben az áll, hogy ösztönösen bonthatatlan egységként gondolunk magunkra. Megkülönböztetjük az egót és a minden mást, holott az ego is csupa másból épül fel. Ennek a felismerésnek a hiányában semmit sem kezdhetünk az örök élet kérdésével, mivel eleve rossz kérdéseket kezdtünk el feltenni.

A film nem különösebben meglepő módon ezen helyzetet a halál elfogadásával oldja meg. Itt aztán a keleti filozófiákból jól ismert világ-egység jelenik meg: az én egységét fel kell adni, meg kell halni, visszavonhatatlanul el kell pusztulni azért, hogy más formában élhessünk tovább, hogy az élet láncolata maga az ami minket is létrehozott ne szakadjon meg. Ezt a láncolatot mi természetesen mindig egy a számunkra kedves ponton szakítanánk meg, bele sem gondolva, hogy az megszakadhatna olyankor is amikor számunkra kellemetlenek a körülmények vagy mi egyáltalán még csak nem is létezünk. Az ember ebből a szempontból egy pofátlanul optimista lény. Ha meghalok nekem nagyon jó lesz, ez az elsődleges feltételezés. Egyébként ez a halál kultusz esetében sincs nagyon másképp „Death is the road to awe” ahogy a maja pap mondja. Azt nem is akarjuk mérlegelni igazán, hogy talán nem lesz jó nekünk a vég. Pedig nem lesz jó. Igaz rossz se. A semmilyen az számunkra nem túl kedves opció. Picit sajnálom a szeretteimet, mert látom, hogy semmilyen szinten nem tudnak megbékélni a halál gondolatával. Mi több, ez a lehetőség dühöt, tagadást, ellenséges reakciókat vált ki belőlük. A megbékélésre így persze semmi esélyük, marad a hazug alkudozás, alternatív útvonalak, az elmúlás olyasfajta értelmezései, amik örökéletként értelmezhetők. Olyasmire vágynak, amivel nem is tudnának mit kezdeni.

Éppen ahogyan a filmben Hugh Jackman sem tudott. Az örökéletet elérő orvos, aki az űrben sodródik az életfájával, miközben életének legrosszabb emlékei, a veszteség emlékei gyötrik és képtelen kibékülni a múlttal. A feloldozást aztán az adja meg, amikor megtanulja feltétel nélkül feladni önmagát, amikor nem alkudozna tovább, hanem egyszerűen csak elfogadja, hogy véget kell érnie. Ez a film katartikus pillanata, amelyről lehetetlen eldönteni, hogy a jelenben, múltban, vagy jövőben történik: mindezt csak elképzeli, mindezt átéli, vagy átélte. A film mindezt igen hatásosan fejezi ki az ugrásaival.

Ha majd meghalok én is hasonló üzenetet szeretnék itt hagyni szeretteimnek: ne sajnáljátok, mindenhogy így kell végződjön, és maga a halál nem jó, vagy rossz. Fogadjátok el, az életben kell csak boldogulni, úgy éljetek hát, hogy boldogok legyetek, de amikor eljön a pillanat, ne ágáljatok, ne féljetek, ne alkudozzatok, hiszen a megsemmisülés feltétele a létnek. Mi egymásban hagytunk nyomokat, de az idő nemcsak elmossa a homokban maradt nyomainkat, de kiszárítja a tengert, majd apró porrá őrli annak medrét is. Ne akarjunk megállni ebben az állandó változásban, hiszen okunk sincs miért megállni. Nincs okunk örökké élni, nincs okunk feltámadni, önmagunk mélyebb megértése segít felismerni, hogy e vágyunk bár logikus, teljességgel haszontalan. Érzéseink és ragaszkodásunk nem létező dolgok, éppúgy csak a valóságot imitáló idegpályák játéka, mint a számítógép áramkörein futó programok. És ha a gép szétesik, kikapcsol stb a program sem fut tovább. Az élethez való ragaszkodásunk így olyasfajta siralom, mint amiatt gyászolni, hogy a gép kikapcsolása után vajon tovább fut-e a windows valamiféle misztikus másik dimenzióban, ahol minden program örökké fut, új input adatokkal gyarapszik amelyek valamilyen végtelen kapacitású tárolóegységen ment el, s amelyre még a BIOS elem kivétele sincs hatással. Hasonlóan bugyuta ötleteink vannak magunkkal kapcsolatban is.