Egyik olyan olvasmányélményem, ahol második olvasásra arcul ütött, hogy mennyi mindent nem értettem elsőre. Tualjdonképpen történt is egy, s más a kettő között. Kijártam az egyetemet és sokat olvastam a keleti filozófiákról, kiváltképp a buddhizmusról. Emlékszem, hogy bizonyos részeknél elsőre elvesztettem a fonalat, nem tudtam mi van. Második olvasásra minden egyes szava helyre került, megértettem az egészet és hihetetlenül jó olvasmányban volt részem.
Kedvenc részeim:
"nincs ember, aki puszta tanítás útján jutna megváltáshoz! Senkit sem tudzs részeltetni benne szavakkal és tanítással..."
"Milyen süket is voltam, milyen érzéketlen! - gondolta magában a gyorsan tovasiető Sziddhárta. - Hiszen ha valaki el akar olvasni egy írást, amelynek értelmét keresi, nem veti meg jeleit és betűit, és nem nevezi őket megtévesztésnek, véletlenszerűségnek, értéktelen héjnak, hanem végigolvassa őket, betűről betűre tanulmányozza és szereti őket. Én pedig, aki a világ könyvét és saját lényem könyvét akartam elolvasni, megvetettem az írás jeleit és betűit, egy előre feltételezett értelem kedvéért, megtévesztésnek neveztem a jelenségek világát, szememet és nyelvemet véletlenszerű és értéktelen jelenségnek."
"... látta és elismerte a látható dolgokat, ebben az itteni világban akart otthon lenni, nem kereste tovább a Lényeget, nem helyezte célját a Túlvilágba."
Biztos, hogy nem utoljára olvastam ezt a könyvet. Most pedig, mivel minden hívő mással van elfoglalva, az ateista unokára hárul a feladat, hogy elvigye a nagyit a templomba. Ironikus 
Olyan esti mesét hallgatni, amire még elaludni sem szabad. Kínzás.
