A reggeli agytorna részeként ma azzal kezdtem a napom, hogy átgondoltam mi is a különbség „hit” és „tudás” között. Az első eszembe jutó szempont, amit gyakran hangoztatnak, az a „tudás” ismétel és változatlan megismételhetősége, ellenőrizhetősége. Ezzel kapcsolatban azonban muszáj némi kétellyel élnünk: én speciel még sosem kísérleteztem itthon a szénhidrogénekkel, nem boncoltam békát, nem ástam ki koponyákat stb. Tehát tulajdonképpen arról van szó, hogy ezeket a tudásanyagokat „elhittem” a megfelelő intézményi keretek között (iskola), a megfelelő autoritással rendelkező embereknek (tanár), azzal magabiztos tudattal, hogy a kísérleteket valamikor valakik már elvégezték, de bármikor megismételhetőek, s így ha tévedtek volna, a tudományos közösség már régen leleplezte volna őket. Így vissza gondolva kicsit túl sok benne a „hit”: hit abban, hogy az iskola megfelelő intézményrendszer, a tanár megfelelő képzettségű és a tudóstársadalom megfelelő beállítottságú. Tehát igenis a tudományban megvan a hit szerepe, hiszen ha egy tudós nem hinné el hitelbe szakterületet alapvetéseit és mondjuk azzal kezdené a pályafutását, hogy több ezer évnyi emberi civilizáció felfedezéseit megpróbálja megismételni, valószínűleg ezzel véget is ér a pályafutása. Ez idáig akár egy teista okfejtés is lehetne, de szerencsére nem vagyok az (többé).
Ilyen téren tehát „hit” és „tudás” nem nagyon válnak el egymástól, sok mindent fogadunk el úgy, hogy valójában nem bizonyítottuk tudományosan, tulajdonképpen mindkettő fontos szerepet játszik az emberi tudás létrehozásában és átadásában. A következő felismerésem már igazából az egyetemről származik: nincsenek megingathatatlan, feltétel nélkül mindig mindenhol érvényes igazságok (Talán még a matematika törvényei is felbomolhatnak, például egy fekete lyuk szingularitásában). Ne tévesszük hát össze: miután felismertem, hogy a tudomány törvényei olykor éppoly spekulatívak, mint a vallásoké, nem az volt a reakcióm, hogy uccu neki, vissza a teológiához, hiszen eleve nem azzal a céllal kezdtem neki ennek az intellektuális utazásnak, hogy igazoljam a vallásokat. A felismerésem lényege az alábbi tézis: a vallások egy olyan igazolhatatlan mesét tárnak elénk, amelyet az ellenőrizhetetlenségbe burkolt túlvilági távolságba helyeznek, s amely meséről már egy józan paraszti ésszel is meg tudjuk mondani, hogy önmagával is ütközik, zavaros és paradox. A tudomány ezzel szemben egy olyan mesét tár elénk, amelynek elfogadása hasonló módon működik, ugyanakkor intézményileg rugalmasabb, hiszen nem ezer éves babonák fenntartását célozza, s már nem elég a józan paraszti ész ahhoz, hogy az ember észrevegye az itt árult feltétlen igazságok is lehetnek éppoly spekulációk, mint egy vallási dogma.
Hogy az ember hogyan dolgozza fel ezt a fajta bizonytalanságot? A leggyakoribb megoldások, hogy az ember valamelyik tündérmese világába menekül, vagy a szentiratokat és a papokat választja, vagy a szakirodalmakat és a doktorokat, filozófiai szinten szinte mindegy is, bár a gyakorlatban a tudomány 100 év alatt többet adott a világnak, mint a vallás évezredek alatt. Magára a probléma megfejtésére viszont (véleményem és HITem szerint) a buddhisták jöttek rá. Nem értek egyet minden tanukkal, de azzal igen, hogy a világot mindig is tündérmeséken keresztül érzékeljük, és ha meg akarunk szabadulni a szamszárából (vagyis ebből a grandiózus tündérmeséből) azt a meditáció révén tehetjük: ezt természetesen nem tudom alátámasztani kísérleti úton, mert nekem a nirvána még oly távoli, mint ide az Androméda köd. Ugyanígy azt sem tudom, hogy a buddhista út valóban tényleges a dolgok természete mögé való látást jelent, vagy egyszerűen a bizonytalanság figyelmen kívül hagyását.
