Réges régen egy idealista kitalálta, hogy milyennek kéne lennie a férfianak. Nem, az nem érdekelte, hogy valójában milyen, legfeljebb csak addig amíg azon törte a fejét, hogy milyen ne legyen a férfi. Azóta csak szövődnek a hasonló tündérmesék és itt őrlödünk, emésztjük és gyűlöljük magunkat, amiért nem vagyunk olyanok, mint amilyenek valakinek a képzeletében voltunk. Itt őrlődöm most én is, gondolkodom, hogy vajon mi az ami a meséből igaz lehet, mettől meddig terjed az az elmosódott határ, amely lehetséges fantáziát és a képtelenséget választja el egymástól. Mert javamra válhat, ha megpróbálok jobb lenni a mese által, és belepusztulhatok abba, ha a lehetetlent ostromlom. Férfi vagyok, ember vagyok. Létezésem célja eredetileg olyasmi, amely elfogadhatatlan, degradáló, és undorítóan primitív. S így e céltalanságban kell választanom, s ha választok az olyasmi legyen, ami legalább részben én vagyok. Nem kell egészen. Nincsen szükségem magamra. Gyűlölöm, és megvetem, ami vagyok, de eldobni nem tudom, mert ha eldobom akkor meghalok. De addig, csak addig, amíg elpusztulni kell, addig hadd legyek még valami.
