Egy ateista naplója

Kell nekünk az Anti Krisztus

Úgy gondolom, mára egyre többen látják tisztán Adolf Hitler valódi szerepét és mindazt, ami a huszadik század csúcspontjához vezetett. Hitler egyfajta messiás szerepet kapott, persze nem a követőitől, hanem éppen az ellenfeleitől. Egyfajta modern Jézus Krisztus szerepet öltöttek rá, picit másképpen, mint ahogyan szerették volna. Egy híres történész, akinek a nevére sajnos nem emlékszem írta valahol, hogy Hitler valójában egyetlen valódi ötlettel sem állt elő, inkább csak mindazokat a faji, politikai, és társadalmi teóriákat ültette át a cselekvés világába, amelyekkel akkoriban szinte mindenki egyet értett, csak senkinek nem volt mersze kimondani őket. Hitler a tettek mezejére vitte azt az intoleranciát, antiszemitizmust, brutalitást, és kegyetlen materializmust, ami másokban is tombolt. Az ő bukásával, avagy feláldozásával aztán mindenki megnyugtathatta magát, mondván ő volt a gonosz, mindennek az oka. A németeket még könnyű is megérteni, szeretnének elfeledkezni arról, hogy a nemzetük nemcsakhogy demokratikus úton emelte vezetőjévé Hitlert, akkor, amikor már a nézeteiről mindent tudni lehetet, de pl leasszisztálta a holokausztot és a második világháborút is. Az oroszoknak is kapóra jött, Adolf, így saját embertelen rendszerüket pozitív fényben tüntethették fel a nácikkal szemben. Az angoloknak és amerikaiaknak még inkább bevált ez a felállás: mesébe illő gonoszt kreáltak maguknak, ahol a hős szerepe természetesen rájuk esett. Ily módon vált Hitler azzá a személlyé, aki szinte szó szerint magára vette az emberek bűneit. A többiek aztán hozzá mérték magukat és boldogan vették tudomásul, hogy bár rasszisták, antiszemiták, homofóbok, képmutatók és aljasak, alapjában véve jobbak, mint ő, s ez már azt is jelentette számukra, hogy ők a jók. Hitler megváltása amolyan Jézus Krisztus történet, épp csak annyiban más, hogy míg Jézus karakterét pozitív attribútumokkal ruházták fel, neki annak pont az ellenkezője jutott. Ő lett a démon, az őrült, a kegyetlen, maga az ördög. Erre a gonoszra pedig éppúgy szükség van, ahogy a megváltóra. Ahogyan szükség volt Krisztusra, úgy szükség volt az Anti-Krisztusra is.

Aronofsky-val egy kurzus alkalmával találkoztam először, ahol a maszkulin karakter megjelenítési eszközeit elemeztük a The Wrestler c. filmében. Szeretem benne, hogy a közízlés számára is értékelhető és élvezhető módon tud bizonyos mélyebb kérdéseket bemutatni, tárgyalni. Amolyan közvetítő szerep ez, a filozófiai kérdések közérthetővé tétele.

Most egy másik filmében mélyedtem el , amely a The Fountain címet viseli. Rachel Weisz és Hugh Jackmann fantasztikus párosítás, mindegyiket nagyon ügyes színésznek találom, ugyanakkor a forgatókönyv és a rendezés is nagyon helyükön vannak (mindkettő Aronofsky munkája). A történet három szálon fut, bár vehetjük úgy is hogy az egyik szál fogja össze a másik kettőt. A középpontban az örökéletet biztosító életfa áll, és a szereplők viszonya a halálhoz, a szeretett másik elvesztéséhez. A film egyik központi eleme az, ahogy mi emberek, képtelenek vagyunk a feltétel nélküli megadásra és feladásra. A halál tényét nem vagyunk képesek elfogadni, s mindenféle kis külön alkukat kötünk a világmindenséggel, tovább élésünk és örökéletünket illetően. Van aki megelégszik a végtelen számú újraszületéssel, mások egyenesen a mennyet és a véget nem érő mámort követelik, boldogságot, negyven szüzet, dicsőséget stb.

Az egyik legnagyobb gondunk persze az, hogy az élettel kapcsolatos fogalmaink még a legjobb esetben sem jutnak el a megértés szintjére: elméleteink diszkriminatívak. Ennek köszönhető, hogy a kultúra köreiben az élet definíciójából elképesztő módon száműzni tudunk minden mást, ami nem mi vagyunk. Az igazi gond persze az, hogy önmagunkat sem ismerjük cseppnyire sem. Amikor az egyik szereplő mohón inni kezdi az életfa nedvét egy pillanatig sem merül fel benne, hogy az élet és főleg az örökélet valami más volna, mint amit elképzel. Eleve abból indul ki, hogy önmaga valami olyasfajta megtörhetetlen egység amelyet az élet tiszteletben fog tartani. Legnagyobb meglepetésére aztán virágok törnek elő a hasából, majd az egész testét virágok borítják el, előbb belül aztán kívül is. Ennek a félreértésnek a tükrében több mint beszédes az, hogy a történet másik szálában a kutató orvos a rák ellenszerét keresi, hogy szerelmét megmentse a halálos kórtól. Ha belegondolunk a rákos sejtek, és maga a tumor nem más mint a fékezhetetlen élet, az élet végzetes túl csordulása amely aztán az egész pusztulásához vezet. Így alakul ki az ellentmondásos helyzet, hogy míg az életet serkenteni akarjuk, annak bizonyos aspektusait elfojtanánk. Ennek a félreértésnek hátterében részben az áll, hogy ösztönösen bonthatatlan egységként gondolunk magunkra. Megkülönböztetjük az egót és a minden mást, holott az ego is csupa másból épül fel. Ennek a felismerésnek a hiányában semmit sem kezdhetünk az örök élet kérdésével, mivel eleve rossz kérdéseket kezdtünk el feltenni.

A film nem különösebben meglepő módon ezen helyzetet a halál elfogadásával oldja meg. Itt aztán a keleti filozófiákból jól ismert világ-egység jelenik meg: az én egységét fel kell adni, meg kell halni, visszavonhatatlanul el kell pusztulni azért, hogy más formában élhessünk tovább, hogy az élet láncolata maga az ami minket is létrehozott ne szakadjon meg. Ezt a láncolatot mi természetesen mindig egy a számunkra kedves ponton szakítanánk meg, bele sem gondolva, hogy az megszakadhatna olyankor is amikor számunkra kellemetlenek a körülmények vagy mi egyáltalán még csak nem is létezünk. Az ember ebből a szempontból egy pofátlanul optimista lény. Ha meghalok nekem nagyon jó lesz, ez az elsődleges feltételezés. Egyébként ez a halál kultusz esetében sincs nagyon másképp „Death is the road to awe” ahogy a maja pap mondja. Azt nem is akarjuk mérlegelni igazán, hogy talán nem lesz jó nekünk a vég. Pedig nem lesz jó. Igaz rossz se. A semmilyen az számunkra nem túl kedves opció. Picit sajnálom a szeretteimet, mert látom, hogy semmilyen szinten nem tudnak megbékélni a halál gondolatával. Mi több, ez a lehetőség dühöt, tagadást, ellenséges reakciókat vált ki belőlük. A megbékélésre így persze semmi esélyük, marad a hazug alkudozás, alternatív útvonalak, az elmúlás olyasfajta értelmezései, amik örökéletként értelmezhetők. Olyasmire vágynak, amivel nem is tudnának mit kezdeni.

Éppen ahogyan a filmben Hugh Jackman sem tudott. Az örökéletet elérő orvos, aki az űrben sodródik az életfájával, miközben életének legrosszabb emlékei, a veszteség emlékei gyötrik és képtelen kibékülni a múlttal. A feloldozást aztán az adja meg, amikor megtanulja feltétel nélkül feladni önmagát, amikor nem alkudozna tovább, hanem egyszerűen csak elfogadja, hogy véget kell érnie. Ez a film katartikus pillanata, amelyről lehetetlen eldönteni, hogy a jelenben, múltban, vagy jövőben történik: mindezt csak elképzeli, mindezt átéli, vagy átélte. A film mindezt igen hatásosan fejezi ki az ugrásaival.

Ha majd meghalok én is hasonló üzenetet szeretnék itt hagyni szeretteimnek: ne sajnáljátok, mindenhogy így kell végződjön, és maga a halál nem jó, vagy rossz. Fogadjátok el, az életben kell csak boldogulni, úgy éljetek hát, hogy boldogok legyetek, de amikor eljön a pillanat, ne ágáljatok, ne féljetek, ne alkudozzatok, hiszen a megsemmisülés feltétele a létnek. Mi egymásban hagytunk nyomokat, de az idő nemcsak elmossa a homokban maradt nyomainkat, de kiszárítja a tengert, majd apró porrá őrli annak medrét is. Ne akarjunk megállni ebben az állandó változásban, hiszen okunk sincs miért megállni. Nincs okunk örökké élni, nincs okunk feltámadni, önmagunk mélyebb megértése segít felismerni, hogy e vágyunk bár logikus, teljességgel haszontalan. Érzéseink és ragaszkodásunk nem létező dolgok, éppúgy csak a valóságot imitáló idegpályák játéka, mint a számítógép áramkörein futó programok. És ha a gép szétesik, kikapcsol stb a program sem fut tovább. Az élethez való ragaszkodásunk így olyasfajta siralom, mint amiatt gyászolni, hogy a gép kikapcsolása után vajon tovább fut-e a windows valamiféle misztikus másik dimenzióban, ahol minden program örökké fut, új input adatokkal gyarapszik amelyek valamilyen végtelen kapacitású tárolóegységen ment el, s amelyre még a BIOS elem kivétele sincs hatással. Hasonlóan bugyuta ötleteink vannak magunkkal kapcsolatban is.

Első munkahely. Csupa izgalom, csupa újdonság, azt hiszem minden eddiginél jobban próbára fog tenni, de olyasmit csinálok, amit szeretek. Mindegy is, nem ezért kezdtem el írni. Sokkal inkább Alasdair Gray hatása és egy beszélgetésben elejtett fél mondat szüli e sorokat. A mondat:

A nacionalizmus az egy nagyon nemes eszme…

Már elsőre is nagyon gyanús, hogy életünknek olyan fundamentuma ez, hogy aligha lehet természetes dolog, sokkal inkább valami megkreált műanyag dolog. Ezt támasztja alá az is, hogy a 18. századig még csak nem is létezett. Fogalmam sincs milyen lehetett az emberek gondolkodása előtte, de az biztos hogy mai alapvetéseink illúziók, amelyek közel sem evidensek.

Az tiszta sor, hogy mi emberek szűkebb körökre osztjuk magunkat, és minden ilyen kör egyben a nem-köröket is definiálja. Minden csoport azt is kinyilatkoztatja, hogy ki nem tagja neki. És hogy is kerül manapság asztalra a nacionalizmus? Most éppen szőrös talpú büdös mocskos románok kapcsán, akikkel valami idióta nemzeti válogatott játszik. Meg úgy általában is hogyan szokott előkerülni? Nacionalista hangulatkeltők mindenféle nemzetrontó, hazaáruló kommunistákról hadoválnak, akik nem részei a nemzetnek.

Az idejét se tudom, hallottam e valaha a nacionalizmust olyan kontextusban ahol az az összetartozás és nem a kirekesztés eszméje volt. Talán éppen azért mert olyan evidensnek hat, hogy emberek, akik egy helyen élnek, egy nyelvet beszélnek, azok összetartoznak, nem is igen gondolunk rá, nem is nagyon mondjuk ki. A nacionalizmus nemes eszméje így visszahúzódik a folklórba, ahol olyan mesés eseményeket leng be ez az eszme, mint 1956 vagy 1848. Azért mondom, hogy mesés események, mert a valósághoz nem sok közük van. Igazából már senki sincs aki felálljon és azt mondja, ezek nem egészen úgy történtek, ahogyan azt a nagy romantikus eposzok elmesélik. Vagyishogy 1956-ról vannak még emlékek. Az én nagyszüleim speciel még emlékeznek. Vagyishogy egyikük még emlékszik a négyből. Hárman már a sírba vitték magukkal azt a csendes kis ellenvetést, hogy szinte semmi sem igaz a megénekelt dicsőségből és nagy tettekből. Ők valamiért úgy látták a hétköznapokban nem sokra kellő kocsmatöltelékek random járták a házakat kommunistákra vadászva és ártatlanokat megfélemlítve, megkárosítva, vagy meggyilkolva kiélték közel sem nemes vérszomjukat.

Szinte biztos vagyok benne, hogy ez 1848-ban sem volt másképp, csak az már nagyon régen volt. Arról már mindenki azt mond, amit akar. Ha éppen a Szauron elleni gigászi harcként énekelték volna meg, az sem tűnne fel sokaknak. A tanulság tehát az, hogy ami ennyire egyértelműen és egyöntetűen jó vagy rossz az általában hazugság, vagy durva egyszerűsítés, nem létezett, és nem létezik csak az emberek hülye fejében, ami másképp nem is tudja megközelíteni a világot.

M halálát kiheverendő, a lánya G passzív-agresszív spiritualizmusba menekült, s ennek részeként dr. Eben Alexander A mennyország létezik c. könyvével terápiázza magát. A könyvről el kell mondjam, hogy doktor Alexander orvos létére nem jelentéktelen írói vénával rendelkezik, és olyan könnyeden citerázik az ember érzelmein, mint egy vasárnap délutáni szappanopera. Most hogy olvasom a könyvet, viszont nem bírom kiverni a fejemből a kérdést: mi alapján vált számomra egy blikk után nyilvánvalóvá, hogy amiről ír az nem valóságos. Mert hát leírja túlvilági élményeit, nincs sok mit belekötni, először is azért mert meglehetősen szűkszavú (a 170 oldalból 10 sincs a leírás), másrészt mert alig árul el bármit. Ezenfelül még nagyon költői is: elénk dob egy adag költői képet, paradoxont, metaforát, szinesztéziát majd ezután a katyvasz után közli, hogy nem lehet ám szavakkal jól leírni, mert a földi nyelvek elégtelenek. Nos, igen, legalább a huszadik századi filozófia is megérintette ez már erény, de korántsem él vele. Hasonlóképpen átlátszó az a rész, amikor elmagyarázza micsoda földöntúli tudásra tett szert, olyan dolgokról tud, amikkel tudósaink csak évtizedek múlva fognak foglalkozni, de ebből ő most nem árul el semmit, még csak egy egyszerű utalást sem tesz, mert a földi tudata korlátozza az élmény feldolgozásában. A könyvéről nagyjából ennyit. De az még érdekel, milyen aránylag objektív szempontok alapján lehet eldönteni, hogy az ilyen és hasonló víziók valósak-e. Tehát ha az alábbiak teljesülnek, majdnem biztos, hogy a történet fiktív:

1.       Nem tud elszakadni a földi kultúrák által felállított eszmerendszerektől. Ha a történet szinte pontról pontra megfelel az egyes mitológiáknak, akkor szinte biztos, hogy nem felsőbbrendű tudás/tudat terméke. Még akkor sem, ha az európai kultúrát az egzotikusabb keleti spiritualizmussal vegyíti: úgy tűnhet, sok újdonságot ismer fel, valójában nem mond igazán újat.

2.       Nem tud különbséget tenni a földön létező és nem létező dolgok között. A legárulkodóbb jel, amikor a kultúra által felállított és fenntartott fogalmakat univerzális érvényű törvényekké, vagy erőkké változtatja. A legelterjedtebb a jó-gonosz dualizmus, amelyet az univerzumot vezérlő erőkké szokás kinevezni, minduntalan hivatkozva arra, hogy azok jelen vannak a világban. Nos valójában, nincsenek jelen az anyagi világban, ezen fogalmak csakis és kizárólag az ember tudati világában léteznek. Ez szintén aránylag modern filozófiai felismerés.

3.       Nem tud mit kezdeni a modern filozófiák felismeréseivel, eredményeivel. Még csak nem is tud kritikusan gondolkodni róluk. Ez szintén megbízható jele annak, hogy semmilyen felsőbbrendű tudás/megértés nem húzódik meg mögötte. Ezen történetek körülbelül a görög és római filozófiák szintjét idézik, úgy sejtem már egy haladóbb keresztény gondolkodó elméletei is nagy problémákat okoznának nekik: nem csak, hogy nem ismerik, de megérteni sem képesek azokat, a modern filozófiát meg végképp. Éppen ezért, ezekkel szemben, egy két kiragadott gondolatot leszámítva a totális elutasítás jellemző legtöbbször arra hivatkozva, hogy azok túl bonyolultak. Ja, a felsőbbrendű tudásnak/tudatnak is bonyolultak.

4.       Áltudományosság. Szintén jele a felsőbbrendű gondolatvilág hiányának, hogy még csak annyit sem képes felismerni: felesleges minduntalan a tudomány/tudományosság tekintélyére hajtania. Igen sajátos és elterjedt gyakorlat, emellett, az is, hogy míg a tudományt annak kirekesztő természete miatt totálisan leírják, közben érezhetően arra vágynak, hogy elméleteik a tudomány hitelességét nyerjék el. Ez a fajta önbizalomhiány okkal vagy ok nélkül létezik, nagyban aláássa felismerések mélységét, hitelességét. (Alexander könyvében külön imádom, hogy a mottókban legtöbbször idézett gondolkodó Albert Einstein, miközben a szerző elhallgatja, hogy levelezése és egyéb munkái alapján Einstein teljességgel elutasította volna az ő nézeteit).

5.       Okken borotvája. Sajátos jellemzője ezeknek a látomásoknak, hogy több kérdést szülnek, mint amennyit megválaszolnak. Alexander könyvében külön imádom, hogy minden ember- és evilágszerű: olyan kérdések merülnek fel például, hogy mi a fene szerepe van a víznek és a növényeknek egy túlvilági helyen; ha rügyek fakadnak ezek szerint elhalniuk is kell tehát, a pusztulás is része a túlvilágnak, a víz okozta erózióról nem is beszélve; plusz, hogy ha a nemi identitásnak csakis a reprodukcióban van része vagyis testi tulajdonság, akkor miről árulkodik az, hogy férfi és női lelkek népesítik be a túlvilágot. És mit értsünk fiatal (gyermek), illetve idős (felnőtt) lélek alatt. Ezen kérdésekre a válasz 99%-ban a totális ignorálás. Ha nem teszem szóvá, hogy itt valami nem stimmel, akkor milyen szép kerek a történet. Olyan ez mintha azt mondanánk: a világ igenis fekete és fehér, leszámítva a pirosat, kéket, sárgát, zöldet stb. A legnagyobb probléma persze az, hogy úgy tesz mintha több tízezer évnyi fejlődés totális zsákutca volna, és mintha mind ez idő alatt nem próbáltak volna újra és újra a túlvilág mellett érvelni, és mintha nem ezek az érvelések nem buktak volna el. Vagyis van egyszerűbb és elegánsabb megoldás annál, hogy ugorjunk Kr.e. 3000-be és kezdjük újra onnantól az egészet.

/Ha valakit megsértenek, ne legyünk meglepődve ha nem hagyják szó nélkül./

Én nem tudom, hogy miért csodálkoztok. Ha gúnyt (ami nem egyenlő a viccel) űznek a Pápából meg az Egyházból ne csodálkozzatok, hogy utána majd lesznek olyanok akiknek nem fog tetszeni, pláne egy olyan kényes dolognál mint a vallás.

Ez szerintem mindenkinél előfordul csak valami más borítja ki a bilit és nincs olyan ember aki mindenben független tudd maradni. Ebből a szempontból nézve hipokrita mindenki (amúgy is hipokrita mindenki alapból) és én ezt be is vallom magamról. Nem vagyok vallásos, sót mondhatnám, hogy agnosztikus, de mivel keresztény környezetbe nevelkedtem nem tudom teljesen letenni a témát és sajnos nem tudok lenyelni mindent. (még)

Mivel már ennyit megírtam most már végig írom hisz mindenkinek viszont joga van, hogy kinyilvánítsa a véleményét kivéve ha tagadja a holokausztot, akkor nem; vagy volt népirtás vagy mész a börtönbe. Attól amiért meg van jogod hozzá, hogy mondj amit akarsz, nem kell pöcsnek lenni. Mint ahogy innen bármelyikőtöknek joga van azt mondani, hogy "dagadt" vagyok, attól még lehet, hogy az nekem nem fog jól esni. Pont ez a helyzet itt is a keresztényekkel. Belátom, hogy a fenti blogon található dolgok a pápával nem hatnak meg (max a pedobear), de ha valaki vallásos és évek óta azt fúják neki (mint magyar, mint a nemzetközi fórumokon stb.), hogy az Egyház a pedofilok fészke és védelmezője, homók utálója, tudományok elnyomója és az AIDS terjesztője, akkor szerintem jogos ha felháborodik, megsértve érzi magát mert megtámadtak azt amibe hisz.

Ugyanennyi erővel akár a netten a képek készítőinek és meg kéne tanulni nyelni.

De ha témába akartok maradni a vallás gyűlöléssel akkor itt lehet követni
http://www.reddit.com/r/atheism/

utána meg majd ezt légyszi nézzétek meg mert tökéletesen bemutatja a subreddit közönségét
http://youtu.be/slKULc8W7lM

Attól meg nem félek, hogy egyhamar eljutnának a Mohamed tiltás szintjére. Ami ugye az, hogy katolikusok kinyírnak vagy beverik a képed hisz az állam nem tiltja, hogy Mohamedet lerajzold.

szerk: kijavítottam az /r/atheism leírását keresztényről vallás gyűlölésre, mert ugye nem az nem egy exkluzív klub.

1. Érdekesség, hogy ezek a "támadások" (mármint ezek a mémek) többségében nem a hívek meggyőződésére, hitére, stb (arra ott vannak az ateistább oldalak) irányulnak, hanem az egyházra mint intézményre, annak hibáira és úgy általában az általa nyújtott szolgáltatások minőségére (a pápaválasztást nézve nekem az a benyomásom volt, hogy ezen a ponton már letagadni sem lehet, hogy ez showbusiness) Az hogy rögtön mindenki magára veszi, és személyes támadásnak éli meg számomra komikus.

2. A pedomacis mémet nem az a vélekedés szülte, hogy minden katolikus pedofil volna, így aligha értékelhető a hívek elleni támadásnak. A pedomacis mém azt figurázza ki, hogy az egyház mint szervezet elsődleges válasza a belül tapasztalható pedofíliára az elhallgatás, hogy segít megúszni a dolgot az elkövetőnek, hogy eltussolja az esetet. Ha lenne olyan, hogy pedofilok világszövetsége, szerintem az is hasonló elvek és mechanizmusok mentén működne. Ezt nem vakarhatja le magáról az egyház. De tulajdonképpen mit is szeretne ezzel kapcsolatban a hívő? Hogy az egyház képmutató és törvényellenes módon működik, de ezt ne tegyük szóvá? Mert az egyházról csak jót vagy semmit? Na bocs de ennyi erővel az olasz maffia is mondhatja magáról, hogy ők milyen szent életű emberek és senki ne merészelje ennek az ellenkezőjét állítani. A különbség csak annyi lenne, hogy az olasz maffiának nem volna annyi követője, mint a vatikáni maffiának.

3. Abban egyetértünk, hogy mindenki hippokrita (már eleve azért, mert nincs olyan elvrendszer a világon, amely végső soron valahogy ne kerülne ellentmondásba magával). De azért fontos különbség az, hogy ha valaki ezt belátja, és az hogyha valaki papagáj módjára károgja, hogy "nem, én nem, mi nem tévedünk és nem vagyunk képmutatók" pedig dehogynem, mindenki az.

4. Az valóban logikus, hogy a sértésre sértődés a válasz. De azért a sértés milyensége nem mindegy. Engem ez a 'megsértődünk a poénkodós mémekre' hozzállás arra emlékeztet kb hogy "buta vagy! - te meg csúnya vagy" A katolikusokban pont az az ijesztő, hogy ilyen jellegű óvodás csínytevésekre, sértésekre halálosan komoly ellenlépéseket tiltást, eltaposást, elnémítást akarnak. Már bocs de legyen mindenkinek annyi kiállása, hogy elviselje a kritikát, főleg ha az humor formájában érkezik. Ennek a hozzáállásnak a szélsőséges formája az iszlám mohamed karikatúrás gyilkolászós gyújtogatós akciója. Érdekes róluk a katolikusok is belátják, hogy ez azért túlzás. Nem lehet, hogy a saját reakciójuk is túlzás?

5. Nekem ez a 'gyártsunk tabut' dolog, és 'nem érheti szó a ház elejét' dolog igenis az iszlámra hajaz. Mert ezen logika mentén a helyzet non plus ultrája a totális tabu, senki nem mondhat semmit (de csak az egyházról!). Azokról akiknek nincs olyan érdekérvényesítési potenciáljuk azokról persze lehet mondani mindent (pl nem is emberek, a társadalom söpredéke, terroristák stb). Ezek olyan tipikus sértések amik mondjuk cseppet sem humorosak, de keresztény felebarátaink ilyenekkel bombáznak minket nap mint nap. Így elég képmutató dolog, hogy amíg az egyház(ak) sokszor gerinctelen, hazug, és demagóg módon ekézik a riválisaikat, addig kikérik maguknak, hogy őket senki ne ítélje meg. WTF?!

6. Ilyen jellegű vélemény kontrollt, szinte már cenzúrát az internet világában még csak elképzelni is ostobaság. Azt hiszem, a nagy újdonság amit a net hozott, hogy az ellenvélemény, ami régen mondjuk megmaradt egy másik épület, egy másik kávézó stb. falai között, esetleg egy általunk nem olvasott újság hasábjain az most lépten nyomon direkt az arcunkba csapódik. Ebben a helyzetben a régi válaszok csak részben segítenek (nem olvasom, nem megyek oda, stb). Ennek kapcsán azt hiszem az a legnagyobb tanulság, hogy mindenkinek alább kell hagynia az érzékenységéből, mert nap mint nap lesz oka halálosan megsértődni valamire, csak ez semmire sem vezet.

7. Az egész mondandóm lényege: ha én azon hogy "Dögöljön meg minden ateista féreg" át tudok lépni annyival hogy "Szerintem meg ne" akkor tanuljon meg a másik is átlépni ennél ezerszer enyhébb kifejezések felett és ne akarja megmondani, mit mondhatok, mert esetleg majd én is meg fogom mondani neki, hogy mit mondhat, meg a többiek is megmondják mindkettőnknek, hogy mit nem mondhatunk és végén senki nem mondhat semmit.

Ez csak egy gondolat, amin jót derültem. Valakivel beszélgettem a vallásokról és amikor arra terelődött a szó, hogy miért kereszténység és miért nem buddhizmus, akkor (bár nem ismeri igazán a buddhizmust) azt találta mondani, hogy neki nem szimpatikus, hogy Buddhát annyira bálványozzák, szinte már istenként tisztelik. Egyes irányzatokra ez még igaz is lehet, bár a vallás egészére semmiképp. Mindenesetre utóbb jutott eszembe, hogy Buddha és Jézus helyzete nagyban hasonló volt: mindkettő a nagy újító, a hagyományokkal szakító karizmatikus látnok gondolkodó szerepét töltötte be. Csak a keresztények, hogy elkerüljék a bálványimádás vádját lazán faszán kijelentették, hogy Jézus egylényegű istennel így nem vádolhatók báványimádással. Vagy kicsit másképp, ugyan bálványimádók, de ez tök jogos, mert a bálványuk maga isten. Na erre varrjon gombot az ember, meg a skizofrén istenekre (ami meg mintha egyiptomi örökség lenne).