Egy ateista naplója

Egyik olyan olvasmányélményem, ahol második olvasásra arcul ütött, hogy mennyi mindent nem értettem elsőre. Tualjdonképpen történt is egy, s más a kettő között. Kijártam az egyetemet és sokat olvastam a keleti filozófiákról, kiváltképp a buddhizmusról. Emlékszem, hogy bizonyos részeknél elsőre elvesztettem a fonalat, nem tudtam mi van. Második olvasásra minden egyes szava helyre került, megértettem az egészet és hihetetlenül jó olvasmányban volt részem.

Kedvenc részeim:

"nincs ember, aki puszta tanítás útján jutna megváltáshoz! Senkit sem tudzs részeltetni benne szavakkal és tanítással..."

"Milyen süket is voltam, milyen érzéketlen! - gondolta magában a gyorsan tovasiető Sziddhárta. - Hiszen ha valaki el akar olvasni egy írást, amelynek értelmét keresi, nem veti meg jeleit és betűit, és nem nevezi őket megtévesztésnek, véletlenszerűségnek, értéktelen héjnak, hanem végigolvassa őket, betűről betűre tanulmányozza és szereti őket. Én pedig, aki a világ könyvét és saját lényem könyvét akartam elolvasni, megvetettem az írás jeleit és betűit, egy előre feltételezett értelem kedvéért, megtévesztésnek neveztem a jelenségek világát, szememet és nyelvemet véletlenszerű és értéktelen jelenségnek."

"... látta és elismerte a látható dolgokat, ebben az itteni világban akart otthon lenni, nem kereste tovább a Lényeget, nem helyezte célját a Túlvilágba."

Biztos, hogy nem utoljára olvastam ezt a könyvet. Most pedig, mivel minden hívő mással van elfoglalva, az ateista unokára hárul a feladat, hogy elvigye a nagyit a templomba. Ironikus  Olyan esti mesét hallgatni, amire még elaludni sem szabad. Kínzás.

"Nincs olyan opció, ahol ezt az úgynevezett szurkolót az érveiddel meggyőzöd. Szepesi Miklós Zsolt, ez a büszkén buzizó férfiember nyilvánvalóan csak azt tudná tisztelni, aki őt jól megveri. Ugyanakkor biztosra megy, és hatvankilós egyetemistát választ magának ellenfélnek, mert szereti, ha neki van „igaza”. Olyat még sosem hallottam, hogy egy ilyen „erős ember” például egymaga lement volna a zsidó közösségi házban szervezett Krav-Maga edzésre, hogy ott a legnagyobb darab instruktorba kössön bele."

Ez az izomagyú durvulás nem csak azért butaság, mert speciel ízlésem ellen való, hanem azért is, mert a világ sem ebbe az irányba halad. Nem a hangos-gyúrós mondja már meg, hogy merre az előre, hanem a Zuckerberghez meg Bill Gateshez hasonló pulóveresek és szemüvegesek."

Ceglédi Zoltán teljes cikke .

Ezzel a cikkel és magával az esetekkel kapcsolatban is elgondolkodtam már azon, hogy miért is jó ilyen izomagyú ütődött állatnak lenni. Azt hiszem korábban már leírtam, hogy bár évezredeken keresztül, talán még a fájóan közeli múltban is (és egyes helyeken a jelenben is), az erő, és az erőszak határozták meg, hogy ki a menő. A lovageszmény, a párbaj kultusz, mind ezeket a célokat szolgálták, ugyanakkor évszázadok óta más irányba indultak el a dolgok. Elég ha csak az eszközökre gondolunk: kezdetben ugye ott voltak a batár nagy, nehéz kardok, amiket nyilván csak az erős ember tudott felemelni. Aztán jöttek a könnyű, párbaj tőrök és azok a vékonypengéjű kardok, amik már nem az erős, átütő csapásokra szakosodtak, hanem a gyors, rugalmas és taktikailag fontos pontok támadására (természetesen az fémművesség és az alapanyagok fejlődése is fontos szempontok). És ezek csak a kardok: lőfegyverről ekkor még nem is beszéltünk: azokkal meg lassan az lett a helyzet, hogy egy gyerek is meg tudja emelni és célra tartani. Fájó lehet nekik beismerni, de évszázadok óta látszik, hogy többé nem az erő vezet célra, hanem az ügyesség. Mi több a huszadik század eredménye, hogy már nem is szimplán az ügyesség, hanem az ész. Ez a huszonegyedik századra elért egyik fontos eredményünk: többé nem az erőseké a hatalom.

És akkor, ennek ellenére találkozunk ezekkel a primitív Szepesi félékkel, és joggal tesszük fel a kérdést, hogy mégis miért. Én úgy gondolom, hogy ennek a fajta 'embernek' (nagyon megengedően, mert ugyebár ők szinte önmagukat zárják ki a homo sapiens meghatározásból, ami bölcs/ügyes embert jelent) talán a legnagyobb sérelme, hogy egy kihalásra ítélt alfaj. Se nem ügyes, se nem eszes, az erőn kívül más nem jutott neki, s ebből fakad a frusztráltságuk. Ők gyakorlatilag invalidak, több ezer évnyi evolúció eredményei mellett, melléktermékek, salakanyagok, akiknek nincsen keresnivalójuk egy modern társadalomban. Ezek a főemlősök nagy számban megtalálhatóak és aránylag könnyen megszólíthatóak. Valamiért ők azok, akik diktatúrát követelnek, akik nem hisznek a demokráciában. Nem is csoda, hiszen a demokrácia forgatagában ők csak a söpredék szerepét kaphatják meg. Erre a felismerésre alapozva, olyan rendszereket építettek fel diktátorok, ahol ez a primitív faj úgy érzi, vezető szerepet kap ismét: a bölcs király hűséges vazallusai és lovagjai, a nagy vezér végsőkig kitartó harcosai. Gyakorlatilag egy olyan elméleti és elvi rendszert építenek maguk köré, amely saját agyatlanságukat emeli piedesztára, ahol előbb ölni és csak aztán gondolkodni erény. Hitlertől kezdve, a mai diktatúrákig mindenhol része a rendszernek, hogy keblére öleli az egyébként primitív egyedeket, akik azt sem veszik észre, hogy a rendszer haszonélvezői ekkor is és mindig is, pocakos öltönyös pacákok. Megelégszenek azzal, hogy ez a rendszer legalább nem cáfol rá saját belső lényegükre: a nyers erőszakra.

Na de most rá is cáfolnék magamra: a demokráciában is van helyük az ilyeneknek: rendvédelem, katonaság, raktárosok, kőművesek stb. Bizonyos körülmények között ezek még csak nem is alulfizetett lehetőségek. Egy gond van velük: megfosztja őket a felsőbbrendűség, a kitűnőség érzésétől. És aki ahhoz van szokva, hogy egy horkantására is összehugyozzák magukat az óvodások, az nem éri be annyival, hogy egy különböző mégis közel egyenlő egyedekből álló közösség sokadik tagja legyen. Akkor már inkább olyat szeretne, ahol minimum az övé a vezető kaszt. Na ezt túlragoztam.

A konklúzió tehát az, hogy érthető ezen emberek motivációja, ugyanakkor az is, hogy amit elérni szeretnének az lényegében visszalépés. Visszalépés, mert nem egy 150kilós, 20as IQ-jú szkinhed fog elrepülni a holdra, és végképp nem ő fogja megtervezni az űrhajót, ami elviszi oda. Az emberiség legnagyobb eredményei nem az erőből, hanem az intellektusból fakadnak. Ez ellen igyekszik küzdeni kihalófélben lévő főemlősök kis csoportja. Hogy neki ne kelljen fejlődnie, ezért a világot igyekszik a saját szintjére lerontani. És szomorú, hogy Magyarországon most pont ez történik. Épp ezért van itt a legfőbb ideje annak, hogy lelépjünk.

Mondhatnák, hogy ez egy 60 kilós nyüzüge bölcsész ömlengése, de annyiban nem fedi az igazságot, hogy testalkatilag meg van bennem a potenciál, hogy csatlakozzak a primitívekhez. 100 kiló vagyok, és bár kimondottan magas nem vagyok, egy kis gyúrással el tudnám érni azt a bizonyos külsőt. Ennek ellenére, azért nem választom az ő életüket, mert végig tudom gondolni, és hülyeségnek tartom. És ők is annak tartanák, ha belegondolnának abba, hogy a nyüzügék (és felsőoktatás) nélkül nem lenne Play Stationjük, plazmatévéjük, internetük, áramuk, autójuk, gyógyszerük, orvosuk stb. Mert ugyan élvezik a modern kor vívmányait és kényelmét, mégis ellene küzdenek. Ekkora ellentmondást, csak az ostoba tud elviselni.

Egyik oka annak, hogy nem hihetek a szememnek:

http://manna.ro/tech/igy-jatszik-veled-az-ido-2012-03-09.html

"Zuigan Sigen mester mindennap így szólította magát:
- Ó, mester! - s erre rögtön így is felelt:
- Igen?
- Ébren vagy?
- Igen!
- Sose hagyd, hogy félrevezessenek, soha!
- Nem fogom!"

Nagyon érdekesek ezek a mesék halálon túli életről meg mennyországról meg paradicsomról. A legérdekesebb az, hogy az embereknek fel sem tűnik, hogy azon túl amit hallani szeretnének, semmit nem ad nekik. Nincsenek titkok, nincsen misztikum, nem kell megalkudni, lemondani stb. Tulajdonképpen amit a biblia ígér nem más, mint az élet nehézségeinek felfüggesztése: még csak a vágyainkról sem kell lemondani, mert mind kielégítést kap: az megint érdekes, hogy örök kielégültség mellett beszélhetünk-e vágyakról egyáltalán. Nem kell félnünk, betegségtől, haláltól, szeretteink elveszítésétől, a bizonytalanságtól, létkérdésektől stb. Mindezektől megszabadulunk csupán annyi által, hogy befizetjük a perselypénzt és mondunk egy miatyánkot. Ez amolyan motivációs mese: pont azt kapja az ember, amire szüksége van, se többet, se kevesebbet. Ez az iszlámban még röhejesebben nyilvánvaló: az ember lemond a nőzésről, a piáról, a zabálásról, csak azért hogy a mennyország kapujában negyven szűz (ami egyébként félrefordítás állítólag) várja és tajtrészegen kefélhessen és zabálhasson most és mindörökké.

Ez meg már tök olyan, mint amikor a Family Guyban Lois médiumhoz jár:

-" Megmenti az életemet. Tőle kapom meg a magabiztosságot az élethez, mert tudhatom, hogy a döntéseim helyesek.
- Wow... és mindezt ingyen csinálja?
- Nem, fizetnem kell neki.
- Fizetned? Hát ez eléggé különös. Miért fizetnél azért, hogy pontosan azt hallhasd, amit hallani szeretnél?"

Na kb ugyanez a szitu a mennyország sztorival is. Nem kell tenned semmit, nem kell tudnod semmit, csak a tízparancsolatot és azt, hogy hogyan keress pénzt, amit vasárnap bedobhatsz a perselybe. Cserébe pedig biztos lehetsz, hogy jó lesz neked, mert a gyermekeké a mennyek országa: vagyis azoké, akik olyan ártatlanok, befolyásolhatók, naivak, mint a gyerekek. Na erről meg Angela Carter jut eszembe:

"Gareth és Tristram, a pap és a televíziósjáték-vezető. Valójában nincs is igazán nagy különbség, azt hiszem. Mindketten a showbusinessben vannak. Mindketten, bár a maguk módján, folytatják a Hazard család nagy tradícióját - vagyis az embereket hitetlenségének  feloldását. Mindketten nagy nyereményt ígérnek neked, amennyiben hajlandó vagy részt venni a játékban". /Wise Children/

A buddhizmus (persze nem minden egyes irányzata vagy ága) legalább nem csak fantáziátlan módon beígéri nekünk a főnyereményt. Helyette lemondásra buzdít (mármint ott a nirvánában, a tökéletes boldogság helyén), és nem csak a vágyakról, vagy az élet örömeiről, hanem a legalapvetőbb dologról is: önmagunk identitásáról. Azt mondja fel kell ismerned, hogy az "én", amiben oly erősen hiszünk valójában illúzió és ennek felismerése nélkül a nirvána zárva marad előttünk. Ez azért sokkal misztikusabbnak hangzik, mint a keresztény "Gyere hozd magaddal az énedet, a hülyeségeidet, a vágyaidat, a félelmeidet; nem kell lemondanod semmiről úgy is minden fasza lesz." Na erre mondom én, hogy egy fantáziátlan szar. Legalább vették volna a fáradtságot, hogy kitaláljanak valami lemondást is, ami mondjuk önmagunk ismerete által mehet végbe. Pl ismerd fel, hogy a félelmeid és a vágyaid határozzák meg azt, hogy ki vagy és a róluk való lemondással önmagadről, az egyéniségről is le kell mondanod. De ehhez ugyebár mélyebb elgondolkodás és önismeret kellene, azzal pedig kezdetektől fogva hadi lábon áll az egyház. Persze próbálták ezt a fos mesét misztifikálni olyan rém gyenge kijelentésekkel, mint például, hogy el sem tudod képzelni milyen a mennyország, meg azt sem, hogy maga isten milyen. Nem tudom elképzelni? Hát fasza, hogy az a halom hülye, aki megírta a bibliát az meg persze el tudta képzelni. Vagy ha ragaszkodunk, ahhoz, hogy isten önmagáról tett kinyilatkoztatásokat a bibliában, a kinyilatkoztatásai sehogy sem jobbak, többek, vagy árulkodnak tisztább látásról, mint egy halom hülye képzelgései.

Összefoglalva tehát a mennyország, meg a biblia is, egy nagyon gyenge dajka mese, amit mindvégig az alakított, hogy a hívő mit akart hallani. Másképpen megfogalmazva: az, hogy milyen igények voltak a hitpiacon. Mert amire nincs igény azt nem veszi meg senki: és évezredeken keresztül önismeretre, tisztán látásra nem volt igény az európai kultúrában. Az egyház tulajdonképpen történelmünk egyik legsikeresebb üzleti vállalkozása, amely azon a felismerésen alapszik, hogy az emberek annyira kétségbe esettek, hogy bármekkora marhaságot bevesznek és megvesznek. És ez a hülyeség egyenrangú a mormonok és a szcientológusok meséivel, mert pl. John Smithről és L. Ron Hubbardről mind tudjuk, hogy elképesztően gyenge írok voltak: a biblia írói is épp ilyen gyenge szerzők voltak, csak erről valahogy nem illik beszélni.

Igen érdekes, hogy legtöbbször a tudományosság cáfolataként találkoztam azzal az állítással, miszerint a logikus (racionális) gondolkodás nem az egyetlen lehetséges gondolkodásmód. Ez amolyan, „ha hinni akarsz, ne foglalkozz a tényekkel” dolog, de azt hiszem a gond még nem is itt van.

Elgondolkodva azon, hogy tulajdonképpen mi is van akkor, amikor kivonjuk a racionalitást és a logikát a gondolkodásunkból, arra jut az ember, hogy ennek az alternatívának nincs helye magán a keresztény gondolkodáson belül.

Mi is tehát a logikus gondolkodás lényege? (Csak megemlíteném, hogy már maga a fogalom definiálása is rendkívül problémás.) A görögök óta a logika nem más, mint egy filozófiai irányzat, amely okok és okozatok láncolataként értelmezi a világ jelenségeit. Az ok-okozat kapcsolat fűz össze mindent, amit megtapasztalunk, s bár ez igazán értelmezés kérdése, szerintem ide sorolandó a temporalitás, vagyis az idő általi kapcsolat is. Vagyis az, hogy tapasztalataink a múlt következményei, illetve a jövő okai. Ezt kivonva ott tartanánk, hogy a múlt nem kapcsolódik a jelenhez, a jelen pedig a jövőhöz, s igazából a jelen pillanat jelenségén kívül más megismerés nem lehetséges (legalábbis a logikus gondolkodás határain kívül). Mindez pedig már inkább buddhista filozófia, amely a múlt és a jövő kizárására buzdít a jelen teljes megélése végett. Mondanom sem kell, hogy még ha ez nem is feltétlenül ellentétes a keresztény tanításokkal, akkor is legalább aláássa azokat: a kereszténység ugyanis erősen a logika alapjaira építette tanait.

Például hogyan is lehetnének a múlt és a tradíciók tisztelete, illetve a halál utáni élet iránti aggodalmak kompatibilisek ezzel a carpe diem életszemlélettel. A kereszténység éppenséggel lépten-nyomon arra buzdít, hogy légy tisztában a léthez vezető okságokkal, illetve mindig tartsd szem előtt az üdvözülésedre hatással lévő következményeket. A helyzet tehát az, hogy amikor egy keresztény a logikus gondolkodás ellen tiltakozik, akkor tulajdonképpen maga alatt is vágja a fát. Gondoljunk bele abba, hogy a biblia is egy tulajdonképpen logikus világképet próbál tálalni számunkra: ez a lényege a teremtéstörténetnek, a paradicsomból való kiűzetésnek stb. Azzal kezdődik az egész, hogy logikus magyarázatot próbál adni a világ származására és a milyensége mögötti okokra. Ez bizony kőkemény logika.

De akkor miért is tiltakoznak sokak ellene? Azért, mert fel sem fogják tulajdonképpen min alapszik saját filozófiájuk. Annyiban azért igazuk van, hogy a vallási világkép egy önkényes válogatása olyan eseteknek, ahol a logikus gondolkodás alkalmazandó, és ahol nem. Egészen konkrétan a vallás alkalmazza a logikus gondolkodást minden esetben, amikor az alátámasztja saját állításait, illetve elveti akkor, amikor az elmélet megcáfolja a tanait. Ha jobban megnézzük ki is derül, hogy nincs semmi gondjuk az olyan tudományos eljárás által felállított teóriákkal, amelyek alátámasztják, vagy csupán nem vonják kétségbe saját állításait. Ez a jól ismert kettős mérce, problémás azonban meghatározni mely esetekben célra vezető a logikus gondolkodás és mikor nem. Ennél jóval egyszerűbbnek tűnik a logika és a racionális tapasztalás kategorikus elutasítása, természetesen azon logikai kapcsolat figyelmen kívül hagyása mellett, hogy saját eszmerendszerük alapzatát bontják el vele.

Hogy a szavak által kavart vihar elüljön nekem is várnom kell, mert bár igyekszem egyben tartani magam, az igazság az, hogy egy szóra is összetörök. A vádnak, ami illet, két éle van: egyfelől nem tudom éreztetni vele, hogy értékes és szerethető. Cserébe emlékeztet, hogy nem vagyok értékes és szerethető. S mert egymást bénítjuk, egy spirálban zuhanunk, s valahogy úgy fest, hogy ha egyikünk repülne is, először kettőnk súlyát kell elbírnia. Talán nem véletlen, hogy mindenki önmagát kell mentse: miért várjuk, hogy aki magát se tudja menteni rögtön két kettőt mentsen? Le kell ülnöm és át kell gondolnom mindezt, mert az nem lehet, hogy ennyire bántsuk egymást, ha már szeretni nem tudunk.

Mivel még az idő létezését se nagyon tudom bizonyított tényként kezelni, bár elfogadom Einstein javaslatát miszerint kezeljük a negyedik dimenzióként, ennek szükségességét csak a gyakorlati és tudományos életben látom be. Ugyanakkor igen érdekes tudni, hogy a föld középpontjától távolodva az idő egyre lasabban telik, s a GPS műholdaknak például rendre korrigálniuk kell a milliomod másodpercnyi időelcsúszásokat a földfelszín és saját magasságuk közötti különbség miatt, de az idő akkor is inkább valami izé, aminek a létezésére csak következtethetünk. Így aztán az a primitív időmérési módszer, hogy mennyi idő alatt megyünk körbe a Nap körül végképp nem érdekel. Újév meg óév, a francokat: az önkényesen kijelölt szubjektív határok, és eleve ott bukik a dolog, hogy az első szilveszterezők itthoni idő szerint délelőtt 11-kor durrantják el a pezsgőt (Samoán, ha jól emlékszem) és egyébként néhány évvel ezelőttig még az utolsók voltak, mert eldönthetik hova szeretnének tartozni. Meg aztán mihez képest 2013, mert ugyebár Jézus sem 0-ban született, úgy tudom a 0 inkább a pogány asztrológiához igazodik, s Jézus születését a nagy halak eon kezdetéhez igazították. Szóval mindenkinek sok-sok szenvedést és a szenvedésből sok-sok önismeretet, s az önismeretből sok-sok boldogságot kívánok, bármely év bármely napján... mert" az idő nem számít, csak az élet" :)

„De ahol a megbecsülés és a társadalmi státus forgott kockán, az azonos nem iránti szexuális vágyat ténylegesen perverznek, betegesnek és egészében undorítónak tekintették. Sokkal több írás született a férfiak közötti szerelem tárgykörében, mint a nők egymás iránti szerelméről, minthogy a férfiak közötti szexuális kapcsolat közvetlen társadalmi és politikai következményei potenciálisan sokkal súlyosabbak voltak, míg viszonylagosan kevés forgott kockán két nő szerelmi viszonyában. Ezzel együtt akár a férfiak, akár a nők egymás közötti kapcsolatáról volt szó, az igazi kérdés  nem a biológiai nem identitása, hanem a partnerek közötti státusdifferencia volt, illetve hogy pontosan ki mit csinált és kivel. Az aktív férfi, aki anális közösülés során behatoló fél, vagy a passzív nő, akihez dörgölőznek, nem fenyegeti a társadalmi rendet. A gyönge, nőies férfi partner az, aki mélységesen hibáztatható, mind orvosi, mind morális szempontból. Már maga az arckifejezése, veselkedése nyíltan hirdeti természetét: pathicus az, akibe behatolnak; cinaedus az, akit természetellenes vágy ural;  a mollis pedig a passzív, puhány, nőies férfi. Ezzel ellentétben a tribade, a férfi szerepét játszó homoszexuális nő volt az, akit megbélyegeztek és elmarasztaltak, és akit a mollis-hoz hasonlóan erkölcstelen fantáziaképek gyötörtek, illetve akit a termékenyítőanyag-fölösleg és annak zsákutcába terelődése áldozatának tekintettek. A mollis és a tribade viselkedése így nem azért természetellenes, mert áthágták a természetesnek vett heteroszexualitás normáját, hanem mert a hatalom és a tekintély radikális, kulturálisan elfogadhatatlan visszájára fordítását demonstrálták, sőt szó szerint megtestesítették.” /Thomas Laqueur: A testet öltött nem/

A reggeli agytorna részeként ma azzal kezdtem a napom, hogy átgondoltam mi is a különbség „hit” és „tudás” között. Az első eszembe jutó szempont, amit gyakran hangoztatnak, az a „tudás” ismétel és változatlan megismételhetősége, ellenőrizhetősége. Ezzel kapcsolatban azonban muszáj némi kétellyel élnünk: én speciel még sosem kísérleteztem itthon a szénhidrogénekkel, nem boncoltam békát, nem ástam ki koponyákat stb. Tehát tulajdonképpen arról van szó, hogy ezeket a tudásanyagokat „elhittem” a megfelelő intézményi keretek között (iskola), a megfelelő autoritással rendelkező embereknek (tanár), azzal magabiztos tudattal, hogy a kísérleteket valamikor valakik már elvégezték, de bármikor megismételhetőek, s így ha tévedtek volna, a tudományos közösség már régen leleplezte volna őket. Így vissza gondolva kicsit túl sok benne a „hit”: hit abban, hogy az iskola megfelelő intézményrendszer, a tanár megfelelő képzettségű és a tudóstársadalom megfelelő beállítottságú. Tehát igenis a tudományban megvan a hit szerepe, hiszen ha egy tudós nem hinné el hitelbe szakterületet alapvetéseit és mondjuk azzal kezdené a pályafutását, hogy több ezer évnyi emberi civilizáció felfedezéseit megpróbálja megismételni, valószínűleg ezzel véget is ér a pályafutása. Ez idáig akár egy teista okfejtés is lehetne, de szerencsére nem vagyok az (többé).

Ilyen téren tehát „hit” és „tudás” nem nagyon válnak el egymástól, sok mindent fogadunk el úgy, hogy valójában nem bizonyítottuk tudományosan, tulajdonképpen mindkettő fontos szerepet játszik az emberi tudás létrehozásában és átadásában. A következő felismerésem már igazából az egyetemről származik: nincsenek megingathatatlan, feltétel nélkül mindig mindenhol érvényes igazságok (Talán még a matematika törvényei is felbomolhatnak, például egy fekete lyuk szingularitásában). Ne tévesszük hát össze: miután felismertem, hogy a tudomány törvényei olykor éppoly spekulatívak, mint a vallásoké, nem az volt a reakcióm, hogy uccu neki, vissza a teológiához, hiszen eleve nem azzal a céllal kezdtem neki ennek az intellektuális utazásnak, hogy igazoljam a vallásokat. A felismerésem lényege az alábbi tézis: a vallások egy olyan igazolhatatlan mesét tárnak elénk, amelyet az ellenőrizhetetlenségbe burkolt túlvilági távolságba helyeznek, s amely meséről már egy józan paraszti ésszel is meg tudjuk mondani, hogy önmagával is ütközik, zavaros és paradox. A tudomány ezzel szemben egy olyan mesét tár elénk, amelynek elfogadása hasonló módon működik, ugyanakkor intézményileg rugalmasabb, hiszen nem ezer éves babonák fenntartását célozza, s már nem elég a józan paraszti ész ahhoz, hogy az ember észrevegye az itt árult feltétlen igazságok is lehetnek éppoly spekulációk, mint egy vallási dogma.

Hogy az ember hogyan dolgozza fel ezt a fajta bizonytalanságot? A leggyakoribb megoldások, hogy az ember valamelyik tündérmese világába menekül, vagy a szentiratokat és a papokat választja, vagy a szakirodalmakat és a doktorokat, filozófiai szinten szinte mindegy is, bár a gyakorlatban a tudomány 100 év alatt többet adott a világnak, mint a vallás évezredek alatt. Magára a probléma megfejtésére viszont (véleményem és HITem szerint) a buddhisták jöttek rá. Nem értek egyet minden tanukkal, de azzal igen, hogy a világot mindig is tündérmeséken keresztül érzékeljük, és ha meg akarunk szabadulni a szamszárából (vagyis ebből a grandiózus tündérmeséből) azt a meditáció révén tehetjük: ezt természetesen nem tudom alátámasztani kísérleti úton, mert nekem a nirvána még oly távoli, mint ide az Androméda köd. Ugyanígy azt sem tudom, hogy a buddhista út valóban tényleges a dolgok természete mögé való látást jelent, vagy egyszerűen a bizonytalanság figyelmen kívül hagyását.