Első munkahely. Csupa izgalom, csupa újdonság, azt hiszem minden eddiginél jobban próbára fog tenni, de olyasmit csinálok, amit szeretek. Mindegy is, nem ezért kezdtem el írni. Sokkal inkább Alasdair Gray hatása és egy beszélgetésben elejtett fél mondat szüli e sorokat. A mondat:
A nacionalizmus az egy nagyon nemes eszme…
Már elsőre is nagyon gyanús, hogy életünknek olyan fundamentuma ez, hogy aligha lehet természetes dolog, sokkal inkább valami megkreált műanyag dolog. Ezt támasztja alá az is, hogy a 18. századig még csak nem is létezett. Fogalmam sincs milyen lehetett az emberek gondolkodása előtte, de az biztos hogy mai alapvetéseink illúziók, amelyek közel sem evidensek.
Az tiszta sor, hogy mi emberek szűkebb körökre osztjuk magunkat, és minden ilyen kör egyben a nem-köröket is definiálja. Minden csoport azt is kinyilatkoztatja, hogy ki nem tagja neki. És hogy is kerül manapság asztalra a nacionalizmus? Most éppen szőrös talpú büdös mocskos románok kapcsán, akikkel valami idióta nemzeti válogatott játszik. Meg úgy általában is hogyan szokott előkerülni? Nacionalista hangulatkeltők mindenféle nemzetrontó, hazaáruló kommunistákról hadoválnak, akik nem részei a nemzetnek.
Az idejét se tudom, hallottam e valaha a nacionalizmust olyan kontextusban ahol az az összetartozás és nem a kirekesztés eszméje volt. Talán éppen azért mert olyan evidensnek hat, hogy emberek, akik egy helyen élnek, egy nyelvet beszélnek, azok összetartoznak, nem is igen gondolunk rá, nem is nagyon mondjuk ki. A nacionalizmus nemes eszméje így visszahúzódik a folklórba, ahol olyan mesés eseményeket leng be ez az eszme, mint 1956 vagy 1848. Azért mondom, hogy mesés események, mert a valósághoz nem sok közük van. Igazából már senki sincs aki felálljon és azt mondja, ezek nem egészen úgy történtek, ahogyan azt a nagy romantikus eposzok elmesélik. Vagyishogy 1956-ról vannak még emlékek. Az én nagyszüleim speciel még emlékeznek. Vagyishogy egyikük még emlékszik a négyből. Hárman már a sírba vitték magukkal azt a csendes kis ellenvetést, hogy szinte semmi sem igaz a megénekelt dicsőségből és nagy tettekből. Ők valamiért úgy látták a hétköznapokban nem sokra kellő kocsmatöltelékek random járták a házakat kommunistákra vadászva és ártatlanokat megfélemlítve, megkárosítva, vagy meggyilkolva kiélték közel sem nemes vérszomjukat.
Szinte biztos vagyok benne, hogy ez 1848-ban sem volt másképp, csak az már nagyon régen volt. Arról már mindenki azt mond, amit akar. Ha éppen a Szauron elleni gigászi harcként énekelték volna meg, az sem tűnne fel sokaknak. A tanulság tehát az, hogy ami ennyire egyértelműen és egyöntetűen jó vagy rossz az általában hazugság, vagy durva egyszerűsítés, nem létezett, és nem létezik csak az emberek hülye fejében, ami másképp nem is tudja megközelíteni a világot.
