Így húsvét körül téma a feltámadás, ami igazából egy szörnyen elgondolkodtató kérdés. A vallások többsége (mindegyik amiről eddig hallottam) e köré a motívum köré épül, vagyis a halál, a halandóság legyőzése köré. Mindez azt árulja el rólunk, hogy emberként pszichénk legnagyobb sebe, és félelme maga az elmúlás, amit nehezünkre esik ép ésszel feldolgozni. Ellenséget faragtunk belőle, félelmetes árnyalakot, aki az utcák sötétjéből les ránk, falakon, rácsokon keresztül is mindig célba ér. Igazi horrorisztikus alak. Ha már legyőzni nem tudjuk, próbáljuk meggyőzni, álljon az oldalunkra: legyen szövetségesünk, amolyan jóságos révész, aki nem csupán elragad minket, de a megfelelő fizetség fejében egy jobb helyre visz bennünket. Majd jött a nagy ötlet, hogy nem is szükséges a közbenjárása, mi magunk tesszük majd meg az utat az alvilágig és vissza, a magunk erejéből, minden túlvilági lény eszén túljárva (kivéve persze az atyát, a fiút, meg a szentlelket, akik ugyan hárman vannak, mégis egyedül). Rendkívüli mesék és ötletek ezek, a legnagyobb erényük pedig az, hogy sosem kell kiállniuk sem a racionalitás, sem a valóság próbáját, mert mint tudjuk minden lehetséges csak végiggondolni ne kelljen.
Magunkra nézünk és megrémülünk: a hajunk őszül, a bőrünk ráncosodik, a memóriánk romlik és összességében egy hangyáni részletet sem találunk magunkon és magunkban ami állandó volna. De akkor én most az vagyok ami éppen most vagyok, vagy az ami akkor voltam amikor az előző tagmondatot gépeltem. Én a mennybe vajon sportos és intelligens örökifjúként, vagy egy zsémbes haldokló vénemberként kerülök be? Fontos kérdések! A megoldás: találjunk valamit ami állandó bennünk, ami nem változik, ami örök lényegünk. Az már most egyértelmű, hogy nincs ilyesmi a fizikai valónkban, akkor keressünk hát valami nem fizikait. Hopp, itt a lélek. Remek, pompás választás. Megfoghatatlan, bizonyíthatatlan, érzékelhetetlen mind a jelenléte, mind a jelenlétének következményei, nem szorul magyarázatra (mert mi úgy akarjuk), mégis mindent megmagyarázhat (mert minden meg tudunk magyarázni). Ez gyakorlatilag csak egy csöppnyi szellemi tornászás volt, és máris kész a halhatatlan ember. Ez nagy dolog!
Csak éppen semmivel sincs közelebb a valósághoz, mint bármelyik tündérmese. Magamba nézek és látom ugyan nyomokban, de tudom, hogy ez a mese nem én vagyok. Magamba nézek és a halhatatlanságnak nyomát se találom, csupán a valóság egy furcsa szűrőjét/membránját, amelyen minden pillanat nyomot hagy, mintha egy tükör volnék, amely ha túl sok pirosat kell mutasson elfárad mígnem már nem is piros az amit mutat. Avagy a kalsszikus hasonlat: én vagyok a folyó, amelyen a világ vizei átfolynak (persze nem mind), s hordalékukkal folyton hozzáadnak, vagy elvesznek belőle. A testem változik, az elmém változik, a látásmódom és a gondolkodásom is, az állandóságnak nyoma sincsen bennem. Mégis hol találhatnék ebben halhatatlanságot? De fontosabb kérdés: mégis hol találhatnám meg ebben magamat? És ez fontos, mert ugye miért félnék a haláltól, ha egyáltalán nem is létezem. Márai Sándor szavaival:
"Nincs halál, mert minden tájban, amelyre néztél, egy részed marad - és minden ember ad önmagából valamit és visz belőled valamit -, s így cserélitek
egymást, öregek és fiatalok, nők és férfiak, tárgyak és emberek, atom tapad és cserél új atomot, s a massza egységesen újul, s lenn hallgat a tenger."
Ez a massza talán én vagyok, és ugyanúgy vagyok a kavics amelyet félre rúgtam, amelyet felőrölt a víz, amelyet magába vett a föld, amelyet felszívott a növény gyökere, amelyet szőlővé érlelt a növény, amelyet borrá erjesztett az ember, s amelyet most iszok. Ennek a körforgásnak, ennek a folyamnak csak egy apró része, egy szűrője vagyok, az anyag egy öntudattal rendelkező halmaza, amely azonban nem tudja megfejteni saját anyagszerűségét, ezért elfordul önmagától és a képzelet messzi tájain keres vigasztalást bánatáért. Mert nem élhet örökké, mert nem támadhat föl, mert nem halhat meg, de mégcsak léteznie sem szabad. Ugyanis az én nem más mint egy ötlet, egy primitív fogalom, valami ami nem létezik csak a képzeletünkben, s ezt a képzelt világot velünk együtt fújja majd el a szél, amikor porrá válunk; amikor mi leszünk a föld, a növény, a gyümölcs; mi leszünk az út szélén elgázolt nyúl, a vacsorára főtt sonka, a só és a bor, amelyet sosem volt unokáink ettek és ittak.
Magunkra nézünk és megrémülünk: a hajunk őszül, a bőrünk ráncosodik, a memóriánk romlik és összességében egy hangyáni részletet sem találunk magunkon és magunkban ami állandó volna. De akkor én most az vagyok ami éppen most vagyok, vagy az ami akkor voltam amikor az előző tagmondatot gépeltem. Én a mennybe vajon sportos és intelligens örökifjúként, vagy egy zsémbes haldokló vénemberként kerülök be? Fontos kérdések! A megoldás: találjunk valamit ami állandó bennünk, ami nem változik, ami örök lényegünk. Az már most egyértelmű, hogy nincs ilyesmi a fizikai valónkban, akkor keressünk hát valami nem fizikait. Hopp, itt a lélek. Remek, pompás választás. Megfoghatatlan, bizonyíthatatlan, érzékelhetetlen mind a jelenléte, mind a jelenlétének következményei, nem szorul magyarázatra (mert mi úgy akarjuk), mégis mindent megmagyarázhat (mert minden meg tudunk magyarázni). Ez gyakorlatilag csak egy csöppnyi szellemi tornászás volt, és máris kész a halhatatlan ember. Ez nagy dolog!
Csak éppen semmivel sincs közelebb a valósághoz, mint bármelyik tündérmese. Magamba nézek és látom ugyan nyomokban, de tudom, hogy ez a mese nem én vagyok. Magamba nézek és a halhatatlanságnak nyomát se találom, csupán a valóság egy furcsa szűrőjét/membránját, amelyen minden pillanat nyomot hagy, mintha egy tükör volnék, amely ha túl sok pirosat kell mutasson elfárad mígnem már nem is piros az amit mutat. Avagy a kalsszikus hasonlat: én vagyok a folyó, amelyen a világ vizei átfolynak (persze nem mind), s hordalékukkal folyton hozzáadnak, vagy elvesznek belőle. A testem változik, az elmém változik, a látásmódom és a gondolkodásom is, az állandóságnak nyoma sincsen bennem. Mégis hol találhatnék ebben halhatatlanságot? De fontosabb kérdés: mégis hol találhatnám meg ebben magamat? És ez fontos, mert ugye miért félnék a haláltól, ha egyáltalán nem is létezem. Márai Sándor szavaival:
"Nincs halál, mert minden tájban, amelyre néztél, egy részed marad - és minden ember ad önmagából valamit és visz belőled valamit -, s így cserélitek
egymást, öregek és fiatalok, nők és férfiak, tárgyak és emberek, atom tapad és cserél új atomot, s a massza egységesen újul, s lenn hallgat a tenger."
Ez a massza talán én vagyok, és ugyanúgy vagyok a kavics amelyet félre rúgtam, amelyet felőrölt a víz, amelyet magába vett a föld, amelyet felszívott a növény gyökere, amelyet szőlővé érlelt a növény, amelyet borrá erjesztett az ember, s amelyet most iszok. Ennek a körforgásnak, ennek a folyamnak csak egy apró része, egy szűrője vagyok, az anyag egy öntudattal rendelkező halmaza, amely azonban nem tudja megfejteni saját anyagszerűségét, ezért elfordul önmagától és a képzelet messzi tájain keres vigasztalást bánatáért. Mert nem élhet örökké, mert nem támadhat föl, mert nem halhat meg, de mégcsak léteznie sem szabad. Ugyanis az én nem más mint egy ötlet, egy primitív fogalom, valami ami nem létezik csak a képzeletünkben, s ezt a képzelt világot velünk együtt fújja majd el a szél, amikor porrá válunk; amikor mi leszünk a föld, a növény, a gyümölcs; mi leszünk az út szélén elgázolt nyúl, a vacsorára főtt sonka, a só és a bor, amelyet sosem volt unokáink ettek és ittak.
