Mostanában figyeltem fel arra, hogy a nyugati kultúrában, filmekben, sorozatokban, könyvekben gyakori motívum, hogy ha az univerzum mélyebb értelméről, és a fiktív történetben az elérhető és elért nagy igazságról beszélnek, olyankor a keleti miszticizmushoz, és a buddhizmushoz nyúlnak a szerzők. Ez csupán azért feltűnő számomra, mert véleményem szerint a zen buddhizmus sokkal közelebb jár a világ valós arcának megértéséhez, mint a kereszténység valaha is járt. Ugyanakkor sejtem, hogy a szerzők részéről ez csak stilisztikai elem, egy olyan kultúra beiktatása, ami távoli, egzotikus, ezért könnyebben sugall emelkedettséget, mint a nyugati kultúra bármely eleme.
Most viszont, hogy a zen buddhizmusról olvasok, látom, hogy néhány keresztény szerző megpróbálja a nyugati kereszténységet is a keletihez hasonló, mélyen spirituális gyökerekhez visszavezetni, ahhoz hasonló elvek mentén (mondjunk le a kultúránkról, a származásunkról, az énünkről stb.) Ez azért érdekes számomra, mert a hétköznapi ember hitről alkotott képét telibe trafálja és süllyeszti: a keresztény teológiának, a szabályok és intrikák végtelen magyarázásának és ködösítésének igazából évezredek óta nem célja, hogy spirituális megvilágosodáshoz, vagy megváltáshoz vezesse az embereket. Pogány rituáléik sokkal inkább emlékeztetnek egy valóságshowra, ahol az emberek azért dobálják a perselypénzt, hogy ők is villalakók lehessenek, hogy a villa szabályai szerint élhessenek, de amikor a shownak vége, ki vannak szavazva, csak a villa falain kívül állva jöhetnének rá, hogy bár a villát jól ismerték, a valóság milyenségéről alig sikerült megtudniuk valamit.
