Nézzük meg kicsit a lélek kérdését. Van, aki azt mondja, hogy van, de bizonyítani nem tudja. Van, aki szerint nincsen, de bizonyítani ő sem tudja. Épp, mint Isten kérdése is.
Érdekes és régi ötlet Léderer Emmáé, aki szerint az őseink egykor azért találták ki a lélek fogalmát, mert amikor éjjel álmodtak, idegen vadászmezőkön találták, vagy akár kívülről látták magukat és ezért alakult ki a bennünk lakó „másik én” ötlete. Nem elvetendő „talán”, persze megint mindenki maga dönthet, hogy elhiszi-e.
A gyakorlatban igencsak úgy fest, hogy a léleknek semmilyen befolyása nincsen életünkre. Nem befolyásolja az egészségünket, a viselkedésünket, a hangulatunkat és tulajdonképpen semmit sem. Az ötlet mégis maradt (és figyelem! nem azért mert ez is Isten létének bizonyítéka volna). A lélek azért maradt, mert ez lett az ember egyik legnagyobb reménye, egyik legnagyobb félelmének ellenszere. A lélek akarja képviselni a bennünk lakó halhatatlanságot, a halálból való kiutat. Kinek ne tetszene az ötlet, hogy nem kell meghalni? (Ezért ragaszkodunk görcsösen a lélek és a halhatatlanság ötletéhez)
Mellesleg akkoriban, amikor a lelket kitalálták még nem volt igazán fogalmunk a sejtekről és arról, hogy bár az ember egységes egésznek tűnik valójában parányi, önmagukban is egységet alkotó élőlények milliárdjainak az élőközössége. Méghozzá, nincs két pillanat, amikor ugyanaz lenne. Amint Hesse is írta: kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Sejtek jönnek-mennek és fel sem bírjuk fogni, hogy mennyire fontos a halál. Halál nélkül minden egyes sejtünk egy rákos daganat lenne, ami csak szaporodni tud, de meghalni nem.
A magam részéről a halhatatlanság elég rémítő gondolat. Nem szeretnék itt lenni a Földön, amikor kialszik a Nap fénye, aztán nem akarok itt lenni, amikor a galaxisunk végül összeütközik az Andromédával, és (ha a nagy reccs is bejön) akkor sem szeretnék itt lenni amikor a galaxisok halmaza végül megint a szingularitás pontjába roskad össze.
Marad az állandóság ötlete: hogy változatlanul élhetünk a végtelenségig (valahol máshol). De bocsánat, ha tényleg változatlan és örök valami, akkor az miért pont a létünk ténye, és nem a nem-létünk ténye? A változatlan örökkévalóságban létre sem jöhettünk volna, és úgy tűnik az örök változás az, ami a létet definiálja (a fagyott, mozdulatlan, mindig változatlan az inkább a nem-lét).
Mellesleg ha Isten tényleg halhatatlan, örökké létező, akkor nagyon sajnálni tudom érte. Keserű sors ez, és akkor már azt sem csodálom, ha szegény olyan elmebeteg, mint az ószövetségben is. Amit viszont ő sem garantálhat: 1. az a világ amiben ő él és alkot, az tényleg valóság (a valóság tulajdonképpen nem tud létezni) 2. a következő pillanatban nem veszíti el minden hatalmát és nem szűnik meg létezni velünk együtt. Ezekkel a gondokkal és félelmekkel a nyakamban két lehetőség van: vagy meghalok, vagy találok valamit, ami ugyan nem valódibb nálam, de feledteti reménytelen helyzetemet (pl. crack, LSD, alkohol, álomvilágok kitalálása, amik csak a számomra és a benne élők számára valósak)
