"Persze éppen a fődolgot nem értették: minden ,,essentiment" e szabadságának mintaképét: Jézus halálának megint csak nincs más értelme, mint hogy ezt veszik tanai legerősebb mintaképének és legerősebb próbatételének...
Tanítványaitól mi sem állt távolabb, mint e halál megbocsátása: a legkevésbé evangéliumi érzés, a bosszú kerekedett felül...
A dolog így nem érhetett véget: „megtorlásra", „ítéletre" volt szükség (és semmi sem kevésbé evangéliumi, mint a jutalom és a büntetés!).
Csak most került ismét előtérbe a nép vágya a Messiás eljövetelére: várva a történelmi pillanatot, amikor a „bíró" törvényt ül ellenségein...
-csak most értették félre igazán „Isten országának" eljövetelét a történelem záróakkordjának jövendöléseként...
-csak most vitték be igazán a Mester típusába a farizeusok és teológusok iránti megvetést és keserűséget...
-nem értették a fő dolgot: hogy éppen ez a halál volt a legnagyobb diadal a „világ" fölött (az ellenségeskedés és a bosszú érzései fölött), a Gonosz fölött, a gonoszok fölött, ezt mindig csak belső pszichológiai realitásként értették...
- ezen egyensúlyukból teljesen kizökkentett lelkek tisztelete nem bírta ki, hogy higgyenek mindenki „Istengyermekeként" való egyenjogúsításában, amit Jézus tanított: bosszújuk abban állt, hogy rajongva a magasba emelték Jézust (pontosan úgy, ahogy a zsidók Izrael szerepét abszolút módon kiemelték, mintha az egész világ többi része ellenség lenne), Isten és fia abszurd teológiájának eredete..."
/Nietzsche/
Azért elgondolkodtató.
