A vallások túlnyomó többségének ki nem mondott igazsága és üzenete az, hogy az ember mindenek előtt önmagában hisz. Például ahhoz, hogy a keresztény maszlagból bármennyit is bevegyen az ember, először meg kell győznie magát aról, hogy a világ teremtő erejének középpontjában áll, olyannyira, hogy életének minden szánalmas kis motívuma a túlvilági gondviselés nagyságos hatalma alatt van. Ilyen perverz körülmények között hagyhatja csak figyelmen kívül azokat a tényeket, hogy míg Afrikában évente több ezer éhező kisgyerek hal meg, addig az isten pont azzal van elfoglalva, hogy neki ötös legyen a töri dolgozata amire nem is készült fel igazán, vagy hogy jól végezze a munkáját, és kiváló pénztáros váljék belőle, mert az nagyon fontos, hogy a helyi közértben mindenki a lehető legrövidebb idő alatt jusson hozzá a termékekhez. Egoizmusunk szárnyalása igazán határtalan.
Önmagunk ilyesfajta dicsőítése persze teljesen logikusan következik pszichológiai alkatunkból. Mindeki a saját világnézetének a középpontja, ez így van és nem is lehetne másképp. Mindössze ezt kellett előbb társadalmi, majd univerzális szintre emelni, amelyből megszületett a mai vallások 99%-a: a világegyetem középpontja az ember.
Amikor ez az önmagunk által kitalált tétel nem teljesül, akkor pedig kínos magyarázkodás kezdődik. Például amikor egy természeti katasztrófa 10-20 ezer ember életét követeli, minden logikus cél nélkül (oka természetesen van) és mi azzal kell szembesülünk, hogy a bolygó nagy ívben szarik ránk, na azt nem lehet elviselni. Ilyenkor előállnak a papok és elkezdenek ötletelni: akik meghaltak mind bűsösök voltak; isten próbára tesz minket, mert ha a sátán miatt szendvedünk akkor ő tulajdonképpen rosszat akar nekünk, de ha az úr miatt, akkor ő csakis jót; tulajdonképpen nem is rossz meghalni, örüljünk neki ha egy pillanat alatt hamuvá válhatunk, hiszen így kapjuk isten szeretetét stb.
Ezek az önmaguknak és egymásnak is ellentmondó magyarázatok pedig mindvégig csak két dolgot tartanak szem előtt, két dolgot amit nem szabad megmásítani:
1. az ember minden körülmények között kibaszottul fontos
2. az isten tökéletes és minden körülmények között csakis jót akar (mert mi nagyon fontosak vagyunk és ebből fakadóan ő nagyon törődik velünk)
Önmagunk ilyesfajta dicsőítése persze teljesen logikusan következik pszichológiai alkatunkból. Mindeki a saját világnézetének a középpontja, ez így van és nem is lehetne másképp. Mindössze ezt kellett előbb társadalmi, majd univerzális szintre emelni, amelyből megszületett a mai vallások 99%-a: a világegyetem középpontja az ember.
Amikor ez az önmagunk által kitalált tétel nem teljesül, akkor pedig kínos magyarázkodás kezdődik. Például amikor egy természeti katasztrófa 10-20 ezer ember életét követeli, minden logikus cél nélkül (oka természetesen van) és mi azzal kell szembesülünk, hogy a bolygó nagy ívben szarik ránk, na azt nem lehet elviselni. Ilyenkor előállnak a papok és elkezdenek ötletelni: akik meghaltak mind bűsösök voltak; isten próbára tesz minket, mert ha a sátán miatt szendvedünk akkor ő tulajdonképpen rosszat akar nekünk, de ha az úr miatt, akkor ő csakis jót; tulajdonképpen nem is rossz meghalni, örüljünk neki ha egy pillanat alatt hamuvá válhatunk, hiszen így kapjuk isten szeretetét stb.
Ezek az önmaguknak és egymásnak is ellentmondó magyarázatok pedig mindvégig csak két dolgot tartanak szem előtt, két dolgot amit nem szabad megmásítani:
1. az ember minden körülmények között kibaszottul fontos
2. az isten tökéletes és minden körülmények között csakis jót akar (mert mi nagyon fontosak vagyunk és ebből fakadóan ő nagyon törődik velünk)
