„...ó, milyen királyi bőkezűséggel ajándékozta meg az ember a dolgokat, hogy elszegényítse és megnyomorítsa önmagát! Mindeddig legnagyobb önzetlensége abban állt, hogy áhítatos volt, imádkozott, és el tudta rejteni önmaga előtt a tényt, hogy ő maga alkotta Mindazt, amit áhítattal imád. [...] Milyen messzire megy a papok és a filozófusok jámbor hazugsága? Itt föl kell tennünk a kérdést: milyenek nevelésük előfeltételei, milyen dogmákat kell feltalálniuk ezen előfeltevéseket kielégítendő?
Először is saját oldalukra kell állítaniuk a hatalmat, a tekintélyt, a föltétlen szavahihetőséget.
Másodszor: az egész természeti folyamatot a kezükben kell tartaniuk oly módon, hogy mindaz, ami az egyesre vonatkozik, természeti törvény.
Harmadszor: egy távolabbra érő hatalmi szférával is rendelkezniük kell, amelynek ellenőrzése alárendeltjeik pillantásának tilalma: a túlvilági, „halál utáni" büntetés mértéke, valamint az üdvösség eszközének és útjának ismerete.
El kell hát távolítaniuk a természetes folyamat fogalmát, ám mivel okos és gondolkodó emberek ők, egész sereg okozatot be tudnak ígérni, amelyek bekövetkezése a törvényeikhez mondott imától vagy betartásuktól függ...
A szent hazugság tehát elviekben a következőkre vonatkozik: a cselekvés céljára (a természetes célt, az észt láthatatlanná teszik, és célként egyfajta morál-cél, törvénybeteljesítés, istenszolgálat jelenik meg); a cselekvés következményére (a természetes következményt természetfölöttinek állítják be, és a biztosabb hatás kedvéért kilátásba helyeznek ellenőrizhetetlen egyéb természetfölötti következményeket).
Ily módon alkotják meg a jó és a rossz fogalmát, amelyet teljesen leválasztanak a „hasznos", a „káros", az „életet elősegítő", az „életre ártalmas" természetes fogalomról -és e fogalom, amennyiben más életre találták ki, még ellenséges is a jó és rossz természetes fogalmával szemben.
Ily módon alkotják meg végül a híres „lelkiismeretet": egyfajta belső hang ez, amely minden egyes cselekedetnél a cselekedet értékét nem következményéhez méri, hanem a szándékhoz és e szándéknak „a törvényhez" való hűségéhez.
A szent hazugság tehát feltalált egy büntető és jutalmazó istent, aki pontosan elismeri a papok törvénykönyvét,és pontosan a papokat küldi e világra szócsöveként és rendkívüli meghatalmazottaként; feltalálta az élet túlvilágát - amelyben a nagy büntető gépezet majd hatni fog - a lélek halhatatlanságának céljából; a lelkiismeret az emberben, mint annak tudata, hogy jó és rossz szilárdan áll alábán, hogy maga az Isten beszél itt, ha ezt javasolja a papi előírásokkal való konformitás; a morál mint mindentermészetes folyamat tagadása, minden történés redukciója egy morálisan feltételezett történésre, a morál-okozatra (vagyis a büntetés és jutalom eszme), mint a világot át- meg átható egyedüli erő, minden változás kreátora; az igazság mint adott, kinyilatkoztatott valami, amely megegyezik a papok tanításával: mint minden üdvösség és boldogság feltétele ebben és abban az életben."
