Nemrég olvastam egy könyvet a zen buddhizmus gondolatvilágáról. Nem tudom számít-e, de a szerző egy evangélikus lelkész, Liptay Lothar. Ez érthetővé teszi alapfeltevéseit, eggyen akkor is nagyon megakadtam. Ez pedig a következő:
A pozitivizmus minden esetben jobb/több/pozitívabb, mint a nihilizmus (a nihilizmunak itt nem annyira a társadalmi és erkölcsi, hanem a filozófiai dimenzióját értve). A kérdésem tehát: miért volna az jobb, hogy ha én pozitívan próbálok gondolkodni még akkor is, hogyha az nem felel meg a valóságnak?
Önmagában nem a pozitivizmussal van gondom, de eddig szinte minden egyes pozitivista filozófiában azt láttam, hogy mivel a világban nehezükre esik megtalálni a pozitív gondolkodás alapját ezért szükségét érzik valamiféle metafizikus/földöntúli alap megteremtését és gyakorlatilag képtelenek valami jót találni, ahelyett hogy feltalálnának.
De ez a feltalálás miért kéne, hogy jobb legyen annál, hogy ha nincs akkor inkább nem találok. (Igen, szerintem a nihilizmus egész egyszerűen realista). Az pedig már csak sajnálatos, hogy az ember pszichológiai alkata olyan, hogy csak pozitivista módon tud működni (nem ritka, hogy valaki épp csak addig él, amíg kedvet érez rá, célt lát, értelmet stb.). Ezáltal az ember gyakorlatilag képtelen az igazság objektív meglátására, mert nem az igazságot keresi, hanem a számára kedves/kedvező feltételezéseket, elméleteket.
Összességében véve: a pozitivizmus akkor lehetne jobb, mint a nihilizmus, ha minden metafizikus dimenziót nélkülözve a valóságból merítené élményanyagát. Így mind az ember alkata mind a valóság kifejezésévé válhat. (De ez a minőségbeli különbség még mindig csak az ember szubjektív nézőpontjából nézve létezik, egyébként nem).
A pozitivizmus minden esetben jobb/több/pozitívabb, mint a nihilizmus (a nihilizmunak itt nem annyira a társadalmi és erkölcsi, hanem a filozófiai dimenzióját értve). A kérdésem tehát: miért volna az jobb, hogy ha én pozitívan próbálok gondolkodni még akkor is, hogyha az nem felel meg a valóságnak?
Önmagában nem a pozitivizmussal van gondom, de eddig szinte minden egyes pozitivista filozófiában azt láttam, hogy mivel a világban nehezükre esik megtalálni a pozitív gondolkodás alapját ezért szükségét érzik valamiféle metafizikus/földöntúli alap megteremtését és gyakorlatilag képtelenek valami jót találni, ahelyett hogy feltalálnának.
De ez a feltalálás miért kéne, hogy jobb legyen annál, hogy ha nincs akkor inkább nem találok. (Igen, szerintem a nihilizmus egész egyszerűen realista). Az pedig már csak sajnálatos, hogy az ember pszichológiai alkata olyan, hogy csak pozitivista módon tud működni (nem ritka, hogy valaki épp csak addig él, amíg kedvet érez rá, célt lát, értelmet stb.). Ezáltal az ember gyakorlatilag képtelen az igazság objektív meglátására, mert nem az igazságot keresi, hanem a számára kedves/kedvező feltételezéseket, elméleteket.
Összességében véve: a pozitivizmus akkor lehetne jobb, mint a nihilizmus, ha minden metafizikus dimenziót nélkülözve a valóságból merítené élményanyagát. Így mind az ember alkata mind a valóság kifejezésévé válhat. (De ez a minőségbeli különbség még mindig csak az ember szubjektív nézőpontjából nézve létezik, egyébként nem).
