A nem túl nagy lelkesedés és érdeklődés miatt Gyuri ma egyszerűen szélnek eresztett minket 15perc után, így a napi filozófia adagomat máshonnan kell beszereznem.
Ez annyira nem is gond, mivel éppen nagyon foglalkoztat valami, ami fel sem tűnt mindaddig, amíg kedves párom fel nem hívta rá a figyelmemet. Röviden összefoglalva én észre sem vettem, de neki nagyon kellemetlen és kínos érzés, hogy mi férfiak mindig mindent meg akarunk cáfolni. Csak egy kicsit kellett megfigyelni a dolgot és világossá vált, hogy nagyon sok esetben így van. Néhol már az az érzése támad az embernek, hogy még soha nem volt egyetlen férfi sem aki bárkivel is egyet értett volna.
Ez igaz az egyetemen, a kurzusokon. Ha egy pasi felszólal, igan nagy az esély arra, hogy az előadót, a szerzőt, hallgatótársát, vagy önmagát fogja megcáfolni. Belső nézetből ez persze a teljesen jogos ellenvetés felhozatala, a tévedés elkerülése.
Amikor ez a magánéletbe és a szabadidőbe is bekerül na ott már tényleg kezd betegesnek tűnni a dolog. Nem számít ugyanis, hogy kinek van igaza, ki téved, de a férfiak akkor is ösztönösen az ellentmondáshoz nyúlnak, gondolván, hogy ez a helyes aktus egy párbeszéd fenntartásában. Így észre sem veszik, hogy hol is van az a pont, amikor az ártatlan okoskodás kategóriából átlépnek a megalázó, semmibevevő, lehurrogó, a "seggemet kitörlöm a véleményeddel mert pont annyit érsz te is" stílusba. És ez a fajta érzéketlenség tényleg rendkívül elterjedt. Amolyan "Másik kutya! Másik kutya!... Baszódj meg!!!" jelenség.
Bár az biztos, hogy kevésbé vagyok érzékeny erre, mint mások, de ha belegondolok tudat alatt talán mindig is bántott a dolog. A legkülönösebb az, hogy a családom minden egyes napját kitölti ez a fajta versengés. Egyben a két választási lehetőséget is felveti arra a kérdésre mit tehetünk ezzel: megszokjuk vagy megszökünk. Családom nő tagjai látszólag megszokták, vagyis csatlakoztak a versengéshez. Ebből kifolyólag minden egyes családi interaktusunk szerves része az okoskodás a kioktatás (és persze az önfényezés). Ez sokáig észrevétlen, de néha nagyon szembeötlően mutatkozik meg. Például akkor, amikor a apám, aki egyébként egyetlen idegennyelvet sem beszél kioktat a saját szakterületemen, angol nyelvoktatásból, olyan kitalált statisztikákra támaszkodva, amiket ő sem hallott csupán elképzelt magának. És mindezt olyan átéléssel, mintha az élete függne attól, hogy most neki igaza van vagy sem. Így szinte az sem érdekli, ha teljesen tarthatatlan álláspontot vett fel, mintha egy fundamentalista egoistával beszélne az ember: a vége úgyis az hogy "De nekem akkor is igazam van!".
Az már csak hab a tortán, hogy a férfiak mindenből versenyt csinálnak, amiket természetesen mindig ők nyernek meg, mert ha veszítenek is, keresnek olyan körülményt, ami elvi győzelembe torkoll. Szánalmas hétköznapok: ki tud 3 kilométeres szakaszon két tizedet lefaragni az autó átlagfogyasztásából. Menjünk már a faszba, kit érdekel?!
És ami a legszomorúbb a dologban az az, hogy ezt kell fogadnunk. Ha nem is csatlakozunk hozzá, de minimum immunizálni kell magunkat ellene, különben az ember saját magát teszi tönkre azzal, hogy felveszi ezeket a hülyeségeket. Emberként legtöbbünk identitás tudata (a biztonság érzése) abból fakad, hogy meg tudjuk alázni a körülöttünk lévőket. A családra ez hatványozottan igaz. Szóval, aki még mindig abban él, hogy a család egy idilli, gyönyörű közösség, az nyissa ki a szemét, tegye le mesekönyvet és nézzen körül. Igazán tanulságos tapasztalat!
Ez annyira nem is gond, mivel éppen nagyon foglalkoztat valami, ami fel sem tűnt mindaddig, amíg kedves párom fel nem hívta rá a figyelmemet. Röviden összefoglalva én észre sem vettem, de neki nagyon kellemetlen és kínos érzés, hogy mi férfiak mindig mindent meg akarunk cáfolni. Csak egy kicsit kellett megfigyelni a dolgot és világossá vált, hogy nagyon sok esetben így van. Néhol már az az érzése támad az embernek, hogy még soha nem volt egyetlen férfi sem aki bárkivel is egyet értett volna.
Ez igaz az egyetemen, a kurzusokon. Ha egy pasi felszólal, igan nagy az esély arra, hogy az előadót, a szerzőt, hallgatótársát, vagy önmagát fogja megcáfolni. Belső nézetből ez persze a teljesen jogos ellenvetés felhozatala, a tévedés elkerülése.
Amikor ez a magánéletbe és a szabadidőbe is bekerül na ott már tényleg kezd betegesnek tűnni a dolog. Nem számít ugyanis, hogy kinek van igaza, ki téved, de a férfiak akkor is ösztönösen az ellentmondáshoz nyúlnak, gondolván, hogy ez a helyes aktus egy párbeszéd fenntartásában. Így észre sem veszik, hogy hol is van az a pont, amikor az ártatlan okoskodás kategóriából átlépnek a megalázó, semmibevevő, lehurrogó, a "seggemet kitörlöm a véleményeddel mert pont annyit érsz te is" stílusba. És ez a fajta érzéketlenség tényleg rendkívül elterjedt. Amolyan "Másik kutya! Másik kutya!... Baszódj meg!!!" jelenség.
Bár az biztos, hogy kevésbé vagyok érzékeny erre, mint mások, de ha belegondolok tudat alatt talán mindig is bántott a dolog. A legkülönösebb az, hogy a családom minden egyes napját kitölti ez a fajta versengés. Egyben a két választási lehetőséget is felveti arra a kérdésre mit tehetünk ezzel: megszokjuk vagy megszökünk. Családom nő tagjai látszólag megszokták, vagyis csatlakoztak a versengéshez. Ebből kifolyólag minden egyes családi interaktusunk szerves része az okoskodás a kioktatás (és persze az önfényezés). Ez sokáig észrevétlen, de néha nagyon szembeötlően mutatkozik meg. Például akkor, amikor a apám, aki egyébként egyetlen idegennyelvet sem beszél kioktat a saját szakterületemen, angol nyelvoktatásból, olyan kitalált statisztikákra támaszkodva, amiket ő sem hallott csupán elképzelt magának. És mindezt olyan átéléssel, mintha az élete függne attól, hogy most neki igaza van vagy sem. Így szinte az sem érdekli, ha teljesen tarthatatlan álláspontot vett fel, mintha egy fundamentalista egoistával beszélne az ember: a vége úgyis az hogy "De nekem akkor is igazam van!".
Az már csak hab a tortán, hogy a férfiak mindenből versenyt csinálnak, amiket természetesen mindig ők nyernek meg, mert ha veszítenek is, keresnek olyan körülményt, ami elvi győzelembe torkoll. Szánalmas hétköznapok: ki tud 3 kilométeres szakaszon két tizedet lefaragni az autó átlagfogyasztásából. Menjünk már a faszba, kit érdekel?!
És ami a legszomorúbb a dologban az az, hogy ezt kell fogadnunk. Ha nem is csatlakozunk hozzá, de minimum immunizálni kell magunkat ellene, különben az ember saját magát teszi tönkre azzal, hogy felveszi ezeket a hülyeségeket. Emberként legtöbbünk identitás tudata (a biztonság érzése) abból fakad, hogy meg tudjuk alázni a körülöttünk lévőket. A családra ez hatványozottan igaz. Szóval, aki még mindig abban él, hogy a család egy idilli, gyönyörű közösség, az nyissa ki a szemét, tegye le mesekönyvet és nézzen körül. Igazán tanulságos tapasztalat!
